Egy régi érzés, ami folyton visszahúz,
s fülembe az súgja; nem szabadulsz.
Kísért a múlt, de miért pont most?
Akkor mikor végre, tökéletes az élet most?
Fáj rád gondolni, hisz még mindig hiányzol,
éjjelente ha félek, nevedet kiáltom.
Össztetörtél engem, s elhagytál,
szívem emiatt még most is fáj.
Néha éjjelente könnyeket hullajtok érted,
szerettelek, hát nem érted?
De most már minden jó lesz,
hiszen hogy, más igazán szeret.
S Ő elfeledtet velem téged,
s szívemet visszakapom tőled.
Olyan fura és értelmetlen,
de még is úgy érzem, őt igazán szeretem!
2012. jan. 15.
Miattad
Csendes a szoba, hangtalan az éj.
Könnycsepp csordul arcomon, mégis mit tettél?
Hiába kértelek, suttogtam halkan.
Szívem kitépted, s a sötét mélybe dobtad.
Zokogva állok most a szakadék szélén.
A mélybe tekintek, tudom nem kapom vissza többé.
Elvetted azt mi engem össze tartott.
Darabokra esem, s a mélybe hullok.
A vámpír karmaiban.
Hallod a hangját, érzed leheletét.
Hideg kezével a hátadhoz ér.
Remeg a kezed, az ajka a nyakadon.
Sikítanál, de már késő... Megharapott.
2012. jan. 9.
Bencéhez
Könnyek ezrei csordulnak arcomon
Érted hullnak, mert hiányzol nagyon
Most nem vagy itt, de érzem, hogy szeretnél
Nevetnél rajtam, hogy sírok egy bolondért
Egy bolondért ki el se köszönt,
mert azt ígérte, hogy még visszajön...
Talán még köztünk jár most is és figyel,
mosolyogva minket kémlel.
Vajon meddig lesz itt, és még hová megy?
Talán ezt soha se tudjuk meg.
Hiányzik, és hiányozni fog mindig,
nincs még egy olyan ember ki minket úgy felvidít.
Talán még találkozunk egyszer vele, s veled maradhatunk örökre...
Érted hullnak, mert hiányzol nagyon
Most nem vagy itt, de érzem, hogy szeretnél
Nevetnél rajtam, hogy sírok egy bolondért
Egy bolondért ki el se köszönt,
mert azt ígérte, hogy még visszajön...
Talán még köztünk jár most is és figyel,
mosolyogva minket kémlel.
Vajon meddig lesz itt, és még hová megy?
Talán ezt soha se tudjuk meg.
Hiányzik, és hiányozni fog mindig,
nincs még egy olyan ember ki minket úgy felvidít.
Talán még találkozunk egyszer vele, s veled maradhatunk örökre...
2012. jan. 8.
Érzelem
Kezemben tartok egy fűszálat.
Néha azt hiszem csupán káprázat.
Csillogó fehéren, fenn a kék égen, a felhők alatt.
Lábam vízbe rúgom
Gondolataim cukormázban mártom.
Ragyogó sárgán, mint a márvány, üldögélek árván.
Elterülök a réten
Feneketlen álmaimba megtérten.
Rikító vörös, sikító zöld, barna, mint a föld.
Fejem feléd fordítom
Kezem feléd kinyújtom.
Fekete, fehér, a kettő együtt mindent megér.
Érzem, hogy körülölel, elrabol.
Egy pillanat a vágyamból.
Megvédenélek, de sajnos nem lehet.
Elválaszt minket az őrület.
Te nem érzed, amit én érzek,
Néha ezért egészen elvérzek.
Nincsenek rá szavak,
Ami van, az is a torkomon akad.
Kimondani? Hiba lenne.
Úgy már semmit sem érne.
Így meg kell szenvednem érte.
Szívemben vad küzdelem,
Bátran rendelkezz velem.
Érted önzetlenül megteszem.
Mélyebb ez, mint a szerelem.
Szeretet ez, mely örökké lobog.
Talán neked nem egy nagy dolog.
Egészen átitat, részeggé itat.
Egyszer éreztem majd ugyanezt,
S alig vártam újra!
Itt van, megint átadom magam.
Ez lennék én: magam, magam.
Néha azt hiszem csupán káprázat.
Csillogó fehéren, fenn a kék égen, a felhők alatt.
Lábam vízbe rúgom
Gondolataim cukormázban mártom.
Ragyogó sárgán, mint a márvány, üldögélek árván.
Elterülök a réten
Feneketlen álmaimba megtérten.
Rikító vörös, sikító zöld, barna, mint a föld.
Fejem feléd fordítom
Kezem feléd kinyújtom.
Fekete, fehér, a kettő együtt mindent megér.
Érzem, hogy körülölel, elrabol.
Egy pillanat a vágyamból.
Megvédenélek, de sajnos nem lehet.
Elválaszt minket az őrület.
Te nem érzed, amit én érzek,
Néha ezért egészen elvérzek.
Nincsenek rá szavak,
Ami van, az is a torkomon akad.
Kimondani? Hiba lenne.
Úgy már semmit sem érne.
Így meg kell szenvednem érte.
Szívemben vad küzdelem,
Bátran rendelkezz velem.
Érted önzetlenül megteszem.
Mélyebb ez, mint a szerelem.
Szeretet ez, mely örökké lobog.
Talán neked nem egy nagy dolog.
Egészen átitat, részeggé itat.
Egyszer éreztem majd ugyanezt,
S alig vártam újra!
Itt van, megint átadom magam.
Ez lennék én: magam, magam.
2012. jan. 7.
Előre az édes álomért
Egyenesen előre a rögös úton haladva,
s vissza se nézek a múltba.
Nem érdekel semmi, és senki,
csak megyek egyenesen előre, hisz én is vagyok valaki.
S megmutatom mindenkinek, aki kinevetett,
hogy ha keménye küzdök mindent elérhetek.
Többé vissza se nézek,
csak egyenesen lépdelek, a jövőbe mit tervezek.
Előre az édes álomért,
amiért majd megfizetek én.
Nézz a szemem s mond, hogy nem éri meg,
s akkor feladom érted az egészet.
Már hallom, ahogy dalom az utcákat járja,
s mindenki meglátja.
Ha küzdessz és nem adod fel,
minden t elérhetsz csak küzdened kell.
Majd mikor utam végén járok,
egy hang vissza szól, te átkozott.
Édes álmaim valóra váltak,
de ez sokaknak ártalmas.
Előre az édes álomért,
amiért majd megfizetek én.
Már látom az eredményt,
nem kell félni értem én.
Az álom mi valóra vált, csak egy pillanatnyi dicsőség,
mások élete ettől keserűség.
Mert a sötét út sötét helyre vezet,
s onnan te ki nem jöhetsz.
Én is itt rekedtem, tudom jól,
már tudom nem cselekedtem jól.
Elrontottam mindent, önző módon,
másokon átgázolva, álmomért küzdve mohón.
Előre az édes álomért,
amiért majd megfizetek én.
Ideje fizetnem, s majd a fénybe lépnem,
s majd lassan megváltozik egész életem.
s vissza se nézek a múltba.
Nem érdekel semmi, és senki,
csak megyek egyenesen előre, hisz én is vagyok valaki.
S megmutatom mindenkinek, aki kinevetett,
hogy ha keménye küzdök mindent elérhetek.
Többé vissza se nézek,
csak egyenesen lépdelek, a jövőbe mit tervezek.
Előre az édes álomért,
amiért majd megfizetek én.
Nézz a szemem s mond, hogy nem éri meg,
s akkor feladom érted az egészet.
Már hallom, ahogy dalom az utcákat járja,
s mindenki meglátja.
Ha küzdessz és nem adod fel,
minden t elérhetsz csak küzdened kell.
Majd mikor utam végén járok,
egy hang vissza szól, te átkozott.
Édes álmaim valóra váltak,
de ez sokaknak ártalmas.
Előre az édes álomért,
amiért majd megfizetek én.
Már látom az eredményt,
nem kell félni értem én.
Az álom mi valóra vált, csak egy pillanatnyi dicsőség,
mások élete ettől keserűség.
Mert a sötét út sötét helyre vezet,
s onnan te ki nem jöhetsz.
Én is itt rekedtem, tudom jól,
már tudom nem cselekedtem jól.
Elrontottam mindent, önző módon,
másokon átgázolva, álmomért küzdve mohón.
Előre az édes álomért,
amiért majd megfizetek én.
Ideje fizetnem, s majd a fénybe lépnem,
s majd lassan megváltozik egész életem.
Bűntudat.
Nem kérdeztem, ő sem mondta.
De éreztem, ezt nem gyűri le soha.
A szívébe vési, hogy el ne feledje.
Vele legyen nappal, s ha lecsukódik szeme.
Hallani akarja, érezni folyton.
Hogy miért, magam sem tudom.
De éreztem, ezt nem gyűri le soha.
A szívébe vési, hogy el ne feledje.
Vele legyen nappal, s ha lecsukódik szeme.
Hallani akarja, érezni folyton.
Hogy miért, magam sem tudom.
Inkább a hazugság.
A valóság fáj, én nem akarom ezt.
Nem akarom látni, ahogy összepakol, s elmegy.
Becsukja az ajtót, magamra hagy.
Egyedül maradok, egyedül a romok alatt.
Nem akarom látni, ahogy összepakol, s elmegy.
Becsukja az ajtót, magamra hagy.
Egyedül maradok, egyedül a romok alatt.
Muszáj feledni.
Ha azt mondom nem fáj, akkor hazudok.
Elviselhetetlen mit nekem okozott.
Sose hittem, hogy valaha így becsap.
De lám ostoba voltam, s makacs.
Nem hittem az igaz szónak, mit barát suttogott.
Könnyebb volt azt mondani: Tévedsz tudom...
Hiába kérték, hagyjam felejtsem el.
Könnyű azt mondani, de megtenni már nem.
Feledni mindent, bezárni egy fiókba.
Elfeledni, s nem nyitni ki már soha.
Elviselhetetlen mit nekem okozott.
Sose hittem, hogy valaha így becsap.
De lám ostoba voltam, s makacs.
Nem hittem az igaz szónak, mit barát suttogott.
Könnyebb volt azt mondani: Tévedsz tudom...
Hiába kérték, hagyjam felejtsem el.
Könnyű azt mondani, de megtenni már nem.
Feledni mindent, bezárni egy fiókba.
Elfeledni, s nem nyitni ki már soha.
2012. jan. 6.
Üzenet egy kísértettől
Mindennap ugyanaz, mégis új nekem,
ez a homályban tengő, opálos életem.
Csak csendben figyelek, mintha egy bútor lennék,
egy kopott tükör, melyet szívesen összetörnék.
Hol itt az értelem?
Immár a hetedik pókháló díszíti a szobám,
hét éve már, hogy keresem szabadulásom módját.
Tudatni akarom a bár oly kétes létezésem,
hogy itt vagyok, itt a megbújó sötétben.
Egyszer sikerül talán.
Szólni szeretné
Szólni szeretnék, hiszen van egy társam,
ki velem együtt él, bár engem nem láthat.
Keresem tekintetét, hogy csak nézzem rám,
ha erősen akarom, a lány megláthat talán.
Még ha ez csak látszat.
Kaparom, karmolom, letépem
hamuszürke bőrom, s kérdem,
miért kell így léteznem?
Sírok, sikítok, kiabálok,
de nem hall, csak ha suttogok,
álmában tudatom, hogy vagyok.
ez a homályban tengő, opálos életem.
Csak csendben figyelek, mintha egy bútor lennék,
egy kopott tükör, melyet szívesen összetörnék.
Hol itt az értelem?
Immár a hetedik pókháló díszíti a szobám,
hét éve már, hogy keresem szabadulásom módját.
Tudatni akarom a bár oly kétes létezésem,
hogy itt vagyok, itt a megbújó sötétben.
Egyszer sikerül talán.
Szólni szeretné
Szólni szeretnék, hiszen van egy társam,
ki velem együtt él, bár engem nem láthat.
Keresem tekintetét, hogy csak nézzem rám,
ha erősen akarom, a lány megláthat talán.
Még ha ez csak látszat.
Kaparom, karmolom, letépem
hamuszürke bőrom, s kérdem,
miért kell így léteznem?
Sírok, sikítok, kiabálok,
de nem hall, csak ha suttogok,
álmában tudatom, hogy vagyok.
Csak csendben figyelek, mintha egy bútor lennék,
egy kopott tükör, melyet szívesen összetörnék.
Hol itt az értelem?
Immár a hetedik pókháló díszíti a szobám,
hét éve már, hogy keresem szabadulásom módját.
Tudatni akarom a bár oly kétes létezésem,
hogy itt vagyok, itt a megbújó sötétben.
Egyszer sikerül talán.
Szólni szeretné
Szólni szeretnék, hiszen van egy társam,
ki velem együtt él, bár engem nem láthat.
Keresem tekintetét, hogy csak nézzem rám,
ha erősen akarom, a lány megláthat talán.
Még ha ez csak látszat.
Kaparom, karmolom, letépem
hamuszürke bőrom, s kérdem,
miért kell így léteznem?
Sírok, sikítok, kiabálok,
de nem hall, csak ha suttogok,
álmában tudatom, hogy vagyok.
ki velem együtt él, bár engem nem láthat.
Keresem tekintetét, hogy csak nézzem rám,
ha erősen akarom, a lány megláthat talán.
Még ha ez csak látszat.
Kaparom, karmolom, letépem
hamuszürke bőrom, s kérdem,
miért kell így léteznem?
Sírok, sikítok, kiabálok,
de nem hall, csak ha suttogok,
álmában tudatom, hogy vagyok.
Még ha ez csak látszat.
Kaparom, karmolom, letépem
hamuszürke bőrom, s kérdem,
miért kell így léteznem?
Sírok, sikítok, kiabálok,
de nem hall, csak ha suttogok,
álmában tudatom, hogy vagyok.
Kilépek a nyomasztó sötétből, mi van körülöttem,
többé nem leszek csak egy árny, ezt eldöntöttem.
Dermesztő hideg, sírhant illat és túlvilági zajok,
kísérnek, ahol halkan, és biztosan elhaladok.
Lassan felemelem a tollát, s papírjára írok,
s ő halálra vált arccal bámulja az egyetlen mondatot.ől, mi van körülöttem,
többé nem leszek csak egy árny, ezt eldöntöttem.
Dermesztő hideg, sírhant illat és túlvilági zajok,
kísérnek, ahol halkan, és biztosan elhaladok.
Lassan felemelem a tollát, s papírjára írok,
s ő halálra vált arccal bámulja az egyetlen mondatot.
„Örökké melletted.”Örökké melletted.”
ez a homályban tengő, opálos életem.
Csak csendben figyelek, mintha egy bútor lennék,
egy kopott tükör, melyet szívesen összetörnék.
Hol itt az értelem?
Immár a hetedik pókháló díszíti a szobám,
hét éve már, hogy keresem szabadulásom módját.
Tudatni akarom a bár oly kétes létezésem,
hogy itt vagyok, itt a megbújó sötétben.
Egyszer sikerül talán.
Szólni szeretné
Szólni szeretnék, hiszen van egy társam,
ki velem együtt él, bár engem nem láthat.
Keresem tekintetét, hogy csak nézzem rám,
ha erősen akarom, a lány megláthat talán.
Még ha ez csak látszat.
Kaparom, karmolom, letépem
hamuszürke bőrom, s kérdem,
miért kell így léteznem?
Sírok, sikítok, kiabálok,
de nem hall, csak ha suttogok,
álmában tudatom, hogy vagyok.
ez a homályban tengő, opálos életem.
Csak csendben figyelek, mintha egy bútor lennék,
egy kopott tükör, melyet szívesen összetörnék.
Hol itt az értelem?
Immár a hetedik pókháló díszíti a szobám,
hét éve már, hogy keresem szabadulásom módját.
Tudatni akarom a bár oly kétes létezésem,
hogy itt vagyok, itt a megbújó sötétben.
Egyszer sikerül talán.
Szólni szeretné
Szólni szeretnék, hiszen van egy társam,
ki velem együtt él, bár engem nem láthat.
Keresem tekintetét, hogy csak nézzem rám,
ha erősen akarom, a lány megláthat talán.
Még ha ez csak látszat.
Kaparom, karmolom, letépem
hamuszürke bőrom, s kérdem,
miért kell így léteznem?
Sírok, sikítok, kiabálok,
de nem hall, csak ha suttogok,
álmában tudatom, hogy vagyok.
Csak csendben figyelek, mintha egy bútor lennék,
egy kopott tükör, melyet szívesen összetörnék.
Hol itt az értelem?
Immár a hetedik pókháló díszíti a szobám,
hét éve már, hogy keresem szabadulásom módját.
Tudatni akarom a bár oly kétes létezésem,
hogy itt vagyok, itt a megbújó sötétben.
Egyszer sikerül talán.
Szólni szeretné
Szólni szeretnék, hiszen van egy társam,
ki velem együtt él, bár engem nem láthat.
Keresem tekintetét, hogy csak nézzem rám,
ha erősen akarom, a lány megláthat talán.
Még ha ez csak látszat.
Kaparom, karmolom, letépem
hamuszürke bőrom, s kérdem,
miért kell így léteznem?
Sírok, sikítok, kiabálok,
de nem hall, csak ha suttogok,
álmában tudatom, hogy vagyok.
ki velem együtt él, bár engem nem láthat.
Keresem tekintetét, hogy csak nézzem rám,
ha erősen akarom, a lány megláthat talán.
Még ha ez csak látszat.
Kaparom, karmolom, letépem
hamuszürke bőrom, s kérdem,
miért kell így léteznem?
Sírok, sikítok, kiabálok,
de nem hall, csak ha suttogok,
álmában tudatom, hogy vagyok.
Még ha ez csak látszat.
Kaparom, karmolom, letépem
hamuszürke bőrom, s kérdem,
miért kell így léteznem?
Sírok, sikítok, kiabálok,
de nem hall, csak ha suttogok,
álmában tudatom, hogy vagyok.
Kilépek a nyomasztó sötétből, mi van körülöttem,
többé nem leszek csak egy árny, ezt eldöntöttem.
Dermesztő hideg, sírhant illat és túlvilági zajok,
kísérnek, ahol halkan, és biztosan elhaladok.
Lassan felemelem a tollát, s papírjára írok,
s ő halálra vált arccal bámulja az egyetlen mondatot.ől, mi van körülöttem,
többé nem leszek csak egy árny, ezt eldöntöttem.
Dermesztő hideg, sírhant illat és túlvilági zajok,
kísérnek, ahol halkan, és biztosan elhaladok.
Lassan felemelem a tollát, s papírjára írok,
s ő halálra vált arccal bámulja az egyetlen mondatot.
„Örökké melletted.”Örökké melletted.”
(Aoi gondolatai)
Elbűvölten fekszünk, egymás mellett némán,
hosszú fürtjeid, selymesen simulnak én rám.
Nem beszélünk egymáshoz, a szavak haszontalanok,
s elmémben egymást követik a fékevesztett gondolatok.
Végigsimítok a puha, illatos szálakon,
újra ráeszmélek, mindig utánuk vágyakozom.
Lágyan siklanak végig az ujjaim között,
úgy hiszem, beléjük maga a szépség költözött.
Hisz úgy növekednek, csendben, lassan szelíden,
mint a fák ágai egy eszményi tájképen.
Nem tudok tőlük elszakadni, közéjük bújtatom az arcom,
te pedig mosolyogva figyeled, ahogy hajfétisemben vívódom.
Ha eljön a sötétség
Megőrülök! Az ép elmém széthasad!
Egyre csak vágyom,
és az kívánom,
Hogy végre elfogadj, hogy végre akarj.
Megölsz! Nem tudod, de minden tetteddel!
Sok apró szóval,
Jóindulattal,
S szeretettel csillogó szemeddel.
Ez a szeretet nekem sosem elég!
Többet akarok,
megrögzött vagyok,
Ha nem teszek valamit, elér a vég.
Oh! Ha tudnád, hogy milyen kínban élek!
Édes fájdalom,
nekem jutalom,
Ha csak finom, puha bőrödhöz érek.
Hogy fáj! Hogy éget! Minden perc szenvedés.
De ma eldöntöm,
Láncom letöröm,
Mert győzött bennem a suttogó kérés.
(…)
Egy csendes, borongós péntek délelőtt,
gyorsan sétálok,
egyet kívánok
Csak, hogy végre eltűnjenek a felhők.
Az égből nehéz eső hullik alá,
Sok kis apró gyöngy,
mint lehulló könny,
Érzéseimet vetítik ki talán.
A nyomasztó förgeteg talán,
bús szívet szúrón,
s elmét kínzón,
Lelkemig hatolva belém lát.
Belémlát és megtalál mindent,
ezer gondolat,
fájó pillanat,
talán kincsem meglátja mindezt.
Reszketek, és szörnyen rettegek,
Zápor! Szabadíts
meg, és biztosíts,
hogy még nem gyúltak ki a fények.
Ám az eső rajtam nem segít,
andalítóan,
hív, szólít lágyan.
Gyenge vagyok, nem bírom e kínt.
Egyedüli társam, ki velem halad,
magányban termő,
halkan beszélő,
a szürke elkeseredettség, maga.
De nem figyelek rá, elhagyom
folytonos gúnyát,
maró modorát.
Sietek, vár a suli padom.
Újabb érdekfeszítő óra,
senki sem figyel,
a tanár jár-kel.
Olvas valamit, talán óda.
Engem sem köt le ez igazán,
egyre gondolok,
messze bámulok,
Oda, ahol ő lehet talán.
Unottan rajzolok a füzetembe,
édes chibiket,
nem túl piciket,
ez való most leginkább a kedvemre.
S a te kicsinyített képmásaid,
vagy épp olvasnak,
netán alszanak.
Mindig sugárzóak a mosolyaid…
- Fiatalember! Mi köti le?
- szól a tanár,
s előttem áll,
rám néz vérben forgó szemekkel.
- Tehát? Mondja! „Semmi különös”
- Mit firkálgat itt?
”Igazán semmit”
Hárítok, ő még inkább dühös.
Gyorsan becsukom a füzetem,
mire elveszi,
majdnem kitépi
kezemből. Viszket a tenyerem…
„Adja vissza!” – szólok mérgesen.
Mire majdhogynem
felképel, de nem.
- Most azonnal távozzon, kérem!
(…)
Unalmamban a folyosón sétálok,
lépteim hangja,
talán zavarna,
de most teljesen érdektelen vagyok.
Ám ekkor hirtelen meglátom…
Kecsesen lépked,
szinte már lebeg.
Követnem kell, elhatározom.
Egyre nézem tökéletes alakját.
Finom ruházat,
tiszta mintázat.
Mind szépen kiemeli a vonalát.
Arca vékony, éles mimika,
és szőke haja,
simul nyakára,
mint a borostyán. Milyen ritka.
Úgy, mint a mardosó bűntat,
árnyékban bújva,
halkan haladva,
a nyomában szelem az utat.
”Vajon merre mehet?!” kérdezem,
csak úgy magamtól.
”Lóghat óráról?”
Célja, az alagsori terem…
Az ajtó előtt megtorpanok.
”Miért követem?”
Itt nincs értelem,
csak vezérelnek az indulatok.
Egy gondolat fut át az agyamon,
másnak beteges
és rettenetes,
Én is elkeseredettnek tartom.
A vissza nem térő alkalom,
tálcán kínálja
őt. Mintha várna.
Most már végre én is akarom.
Tetteimet nem én vezérlem.
Nem így akarom,
de a tudatom,
a testem felett lebeg. Tétlen.
Csak egy lámpája van az alagsornak,
s kapcsolója
tán kínálkozna.
Leoltom. Semmi haszna látásomnak.
Csendesen belépek az ajtón.
Semmilyen hangot,
már ki nem adok,
hisz ő itt lehet a folyosón.
- Hé! Ki kapcsolta le a lámpát?
- kérdi hangosan,
cipője koppan,
s a tér visszhangozza hangját.
Hallom zaklatott lélegzetét,
botorkálását,
hangos sóhaját,
amint nyugtatgatja a lelkét.
A folyosón a karjaim kitárom.
Mindkét kezemmel
falat érek el,
és így már biztosan megtalálom.
Lassan, egyenletesen lépek,
hisz nem akarom,
hogy tőlem tartson.
Istenem! Most mindjárt elérem!
Azonban még is zajt csapok…
- Ki van itt? – kiált,
és már meg is állt.
De én hangot most ki nem adok.
Csak pár méter, itt kell lennie…
Áh! El sem hiszem!
Enyém lesz kincsem,
de nem sokra. Talán pár percre.
Ám ekkor hirtelen megérzem.
Gyorsan ellépne,
már menekülne,
de elkapom. Nem mész el, még nem!
Szorosan fogom a derekán,
míg kapálózik
és kiáltozik.
Megvárom, míg elfárad talán.
- Hagyj! Nincs semmim, mit akarsz tőlem?! -
Tovább folytatja,
abba nem hagyja,
egyre csak küzd és küzd ellenem.
Végül már nem tudok mit tenni,
száját befogom,
falhoz szorítom
durván, hogy ne tudjon mozogni.
Ezt nem így akartam! Miért teszi ezt?
Teste még zihál,
de nem kalimpál,
talán már végre engedelmes.
De valamit érzek az arcán.
Kezemen folyik,
állán végződik…
…egy picike könnycsepp. Sír talán?
Mellkasomban egy éles szúrás
a felszínre tör,
és rabláncba dönt.
Mit csinálok?! Oh, bárcsak tudnám!
Én nem akarom őt bántani,
még is lefogom,
és megríkatom…
Nem akartam mást, csak szeretni!
Kezeim szorítása enged,
lassan ölelőn,
s bocsánatkérőn
átkarolom. Nyugodj meg, kérlek…
De érzem, hogy még mindig remeg,
magába fojtja
légzését, mintha
ítéletére várna. Nem kell félned…
Ahogy lágyan a végtelen sötétség
betakar minket,
magából kivet
a lelkem is. Tiszta vagyok-e, az kétség…
És erkölcstelen gondolatok,
képek, s vágyak
mind rám találnak.
Annyira tisztátalan vagyok…
Nem akarok több magányos éjt,
és több rémálmot,
mitől kívánok
nap, mint nap csak egy kis enyhülést.
Te vagy az én egyetlen megváltásom!
Kérlek, repíts el,
hogy majd engedj el
engem… és én a mélyben elkárhozom.
Végigsimítok a derekán,
lassan, gyengéden,
hogy ő ne féljen.
S végigcirógatom a hátán.
Újra megremeg, de abba nem hagyom.
Illata bódít,
és megrészegít.
Felkeresem puha bőrét e nyakon.
Eközben az ernyedten lógó kezét
előbb nem tudja,
mire használja.
Majd mellkasomra teszi tenyerét.
Erőtlen próbálna engem eltolni,
de nem engedek,
el nem engedlek,
hiába is akarsz eltaszítani.
- Mi-mit akarsz tőlem? – kérdezi.
Csak kérlek, szeress,
légy hozzám kedves!
- vallom magamban, nem beszélek.
Válaszként a nyakához bújok,
mézes illata,
és bőre puha.
Feleletként nemet bólintok.
A levegőt kapkodva veszi…
- Bántani akarsz?
- lépne el. Maradj!
Megszorítom, nem fog elmenni.
De feleletként újra nemet intek…
- Akkor? – suttogja,
válaszra várva.
Erre a nyakára apró puszit hintek.
Kezemet az ingje alá bújtatom,
a bőre puha,
ő mocorogna,
de nem tud, mert közben szorosan tartom.
Másik kezemmel kitapintom
finom ajkait,
áh, végre, amit
rég kívántam, majd megcsókolom.
OH! Bárcsak láthatnám az arcát!
A kék szemeit,
piros ajkait,
és a szemérmes pirulását.
De nem bánom, a látás csekély,
mert nem adja meg,
amit most érzek.
Mert az ide rég édes kevés.
De sajnos a csókot nem viszonozza,
taszít kitartón,
és vágyakozó
gesztusaim elől arcát elhúzza.
Hjaj. Csalódottan felsóhajtok,
bár nem állok meg,
még több figyelmet
szentelek rá, és nyakát csókolgatom.
A gondosan vasalt, friss ingjét
előbb széthúzom,
majd kigombolom,
és ott is kényeztetem bőrét.
Kecses kulcscsontja szinte hívogató,
ahogyan ível,
tán ő is szívlel
kedveskedésem nyomán Túl bódító.
Ugyan ő még zihál, de már nem remeg.
Nem taszít engem,
nincs ok, hogy féljen…
… talán megértette közeledésem.
Tudhatná, hogy csak jót akarok neki.
Nem elég nézni,
távolról figyelni,
de most, megpróbálom újra csókolni.
Nem viszonozza, de nem is fordul el,
nehéz dilemma,
és nem szabadna
ezt tennem, de most nem érdekel.
Tudom, hogy a halántékán érzékeny,
így cirógatom
neki kitartón,
jutalmam sóhaj, mit elnyom félénken.
Ettől kicsit felbátorodom,
majd szépen lassan,
de izgatottan
ujjaim az övéihez csúsztatom.
Majd eljátszom a gondolattal,
hogy mi, mint egy pár,
bár furcsa talán,
sétálgatunk, míg el nem ér a hajnal.
Beszélgetnénk, tán szavak nélkül,
egymás szeméből
és a lelkéből
olvashatnánk, minden gond nélkül.
A mosolyával kelnék éjjel-nappal.
Egyre csak nézném,
szelíden kérném
viszonzását, tiszta vágyakozással.
Most ettől a cseppnyi ábrándtól,
egy kis boldogság
gyorsan járja át
minden porcikám. Egy kis vágytól.
Annyira elvarázsol a gondolat…
Észre sem veszem,
mit tesz a testem,
miközben a tudatom ábrándozgat.
Fentről a csengő tompa hangja ébreszt
kábulatomból,
és kapkodásból
megrezdülök, rájövök, hogy mit teszek.
Egész testemmel hozzá simulok,
ő szinte alig-
alig lélegzik,
annyira a falhoz szorítom.
Kezem már rég puha bőrén jár,
ahol csak érem
csókolom, közben
ő újra reszket, újra zihál.
Istenem, hát mit csinálok én?!
Hogy tehettem
az elmúlt percben
ilyen erkölcstelen tettet én?
Felsóhajtok, majd vezeklően
visszahúzódom.
Többé nem kínzom,
nem használom ki őt önzően.
Ő ezután erősen ellök
magától engem,
hogy már a fejem
a falon koppan. Meglepődöm.
Szinte érzem a levegőben
az indulatot,
tiszta haragot
és szánalmat is egy időben.
Várok, közben elbújom a sötétben,
súlyos szavakra,
talán vádakra
várok szüntelen, hiszen megérdemlem.
Nem történik semmi. Fojtogat a csend.
Végül elszalad,
tőlem elszakad
az a kis darabja, mit megszereztem.
Hangosan feltépi a súlyos ajtót,
ám nem néz hátra,
talán meglátna
engem, a remény nélküli alakot.
Nem kíváncsi rám, magamra maradtam.
Ólomsúlyú csend
rám telepedett
annyira, hogy szinte belülről mart.
Nem tudom, ott mennyi időt töltöttem,
tán elájultam,
vagy csak ott álltam.
Áh, nem! Sírva fakadtam a sötétben…
(…)
Később a bejáratnál állok,
összeszedetten,
kissé letörten
nézelődöm, és csak rá várok.
A rossz idő eltűnt, és ragyog a nap,
a kivirult táj,
oh, szinte fáj,
hogy nem tükrözi a hangulatomat.
Elfintorodom, bár hatással van rám,
kissé megnyugszom,
elmosolyodom,
elfelejtem, ami történt odaát.
Azt nem kellett volna megtennem.
Gyenge voltam,
összeomlottam.
Nem ismétlődhet többé, sosem.
De amikor futva meglátom,
hogy felém szalad
- majdnem kifullad -,
minden érzés ajtóstul rám ront.
A torkom elszorul, nyelnem kell,
majd’ elájulok,
és csodálkozok
azon, hogy annyira nem tört meg.
”Szia, mi ez a rossz kedv?” – kérdem.
- Szervusz! Áh, semmi.
”Biztos valami.”
- faggatom, bár vacillál, érzem.
- Mondom, hogy semmi, menjünk inkább!
- zavartan indul.
A kép már tisztul,
tán’ a teremre gondol. Mi más?!
”Nah, a barátod vagyok, elmondhatod”
- Igazad lehet…
”Netán van kedved
sétálni?” – javaslom. – „Bár ha akarod…”
- Most sok dolgom van. Este ráérsz?
- néz reménykedve
kétséggel telve.
”Persze!” Mindenre, mire csak kérsz…
(…)
Ott, az az eset megtanított,
hogy kontroláljam
gyenge önmagam,
mert én mindent meg nem kaphatok.
Viszont az a pillanat gyönyörű volt…
Elmondhatatlan
mit tapasztaltam,
mintha újraéltem volna egy álmot.
Ha többet kapnék, cserébe a lelkem
szívesen adnám,
visszakapnám
őt magát, ha már elvesztem a fejem.
Heh, talán olyan ő, mint a drog…
Mert sem leállni,
mert sem eldobni
nem lehet soha. Még akarom!
Újra meg fogom tenni, már nincs kétség.
Ha nem akarja,
az sem zavarna,
mert ott leszek… ha eljön a sötétség.
Egyre csak vágyom,
és az kívánom,
Hogy végre elfogadj, hogy végre akarj.
Megölsz! Nem tudod, de minden tetteddel!
Sok apró szóval,
Jóindulattal,
S szeretettel csillogó szemeddel.
Ez a szeretet nekem sosem elég!
Többet akarok,
megrögzött vagyok,
Ha nem teszek valamit, elér a vég.
Oh! Ha tudnád, hogy milyen kínban élek!
Édes fájdalom,
nekem jutalom,
Ha csak finom, puha bőrödhöz érek.
Hogy fáj! Hogy éget! Minden perc szenvedés.
De ma eldöntöm,
Láncom letöröm,
Mert győzött bennem a suttogó kérés.
(…)
Egy csendes, borongós péntek délelőtt,
gyorsan sétálok,
egyet kívánok
Csak, hogy végre eltűnjenek a felhők.
Az égből nehéz eső hullik alá,
Sok kis apró gyöngy,
mint lehulló könny,
Érzéseimet vetítik ki talán.
A nyomasztó förgeteg talán,
bús szívet szúrón,
s elmét kínzón,
Lelkemig hatolva belém lát.
Belémlát és megtalál mindent,
ezer gondolat,
fájó pillanat,
talán kincsem meglátja mindezt.
Reszketek, és szörnyen rettegek,
Zápor! Szabadíts
meg, és biztosíts,
hogy még nem gyúltak ki a fények.
Ám az eső rajtam nem segít,
andalítóan,
hív, szólít lágyan.
Gyenge vagyok, nem bírom e kínt.
Egyedüli társam, ki velem halad,
magányban termő,
halkan beszélő,
a szürke elkeseredettség, maga.
De nem figyelek rá, elhagyom
folytonos gúnyát,
maró modorát.
Sietek, vár a suli padom.
Újabb érdekfeszítő óra,
senki sem figyel,
a tanár jár-kel.
Olvas valamit, talán óda.
Engem sem köt le ez igazán,
egyre gondolok,
messze bámulok,
Oda, ahol ő lehet talán.
Unottan rajzolok a füzetembe,
édes chibiket,
nem túl piciket,
ez való most leginkább a kedvemre.
S a te kicsinyített képmásaid,
vagy épp olvasnak,
netán alszanak.
Mindig sugárzóak a mosolyaid…
- Fiatalember! Mi köti le?
- szól a tanár,
s előttem áll,
rám néz vérben forgó szemekkel.
- Tehát? Mondja! „Semmi különös”
- Mit firkálgat itt?
”Igazán semmit”
Hárítok, ő még inkább dühös.
Gyorsan becsukom a füzetem,
mire elveszi,
majdnem kitépi
kezemből. Viszket a tenyerem…
„Adja vissza!” – szólok mérgesen.
Mire majdhogynem
felképel, de nem.
- Most azonnal távozzon, kérem!
(…)
Unalmamban a folyosón sétálok,
lépteim hangja,
talán zavarna,
de most teljesen érdektelen vagyok.
Ám ekkor hirtelen meglátom…
Kecsesen lépked,
szinte már lebeg.
Követnem kell, elhatározom.
Egyre nézem tökéletes alakját.
Finom ruházat,
tiszta mintázat.
Mind szépen kiemeli a vonalát.
Arca vékony, éles mimika,
és szőke haja,
simul nyakára,
mint a borostyán. Milyen ritka.
Úgy, mint a mardosó bűntat,
árnyékban bújva,
halkan haladva,
a nyomában szelem az utat.
”Vajon merre mehet?!” kérdezem,
csak úgy magamtól.
”Lóghat óráról?”
Célja, az alagsori terem…
Az ajtó előtt megtorpanok.
”Miért követem?”
Itt nincs értelem,
csak vezérelnek az indulatok.
Egy gondolat fut át az agyamon,
másnak beteges
és rettenetes,
Én is elkeseredettnek tartom.
A vissza nem térő alkalom,
tálcán kínálja
őt. Mintha várna.
Most már végre én is akarom.
Tetteimet nem én vezérlem.
Nem így akarom,
de a tudatom,
a testem felett lebeg. Tétlen.
Csak egy lámpája van az alagsornak,
s kapcsolója
tán kínálkozna.
Leoltom. Semmi haszna látásomnak.
Csendesen belépek az ajtón.
Semmilyen hangot,
már ki nem adok,
hisz ő itt lehet a folyosón.
- Hé! Ki kapcsolta le a lámpát?
- kérdi hangosan,
cipője koppan,
s a tér visszhangozza hangját.
Hallom zaklatott lélegzetét,
botorkálását,
hangos sóhaját,
amint nyugtatgatja a lelkét.
A folyosón a karjaim kitárom.
Mindkét kezemmel
falat érek el,
és így már biztosan megtalálom.
Lassan, egyenletesen lépek,
hisz nem akarom,
hogy tőlem tartson.
Istenem! Most mindjárt elérem!
Azonban még is zajt csapok…
- Ki van itt? – kiált,
és már meg is állt.
De én hangot most ki nem adok.
Csak pár méter, itt kell lennie…
Áh! El sem hiszem!
Enyém lesz kincsem,
de nem sokra. Talán pár percre.
Ám ekkor hirtelen megérzem.
Gyorsan ellépne,
már menekülne,
de elkapom. Nem mész el, még nem!
Szorosan fogom a derekán,
míg kapálózik
és kiáltozik.
Megvárom, míg elfárad talán.
- Hagyj! Nincs semmim, mit akarsz tőlem?! -
Tovább folytatja,
abba nem hagyja,
egyre csak küzd és küzd ellenem.
Végül már nem tudok mit tenni,
száját befogom,
falhoz szorítom
durván, hogy ne tudjon mozogni.
Ezt nem így akartam! Miért teszi ezt?
Teste még zihál,
de nem kalimpál,
talán már végre engedelmes.
De valamit érzek az arcán.
Kezemen folyik,
állán végződik…
…egy picike könnycsepp. Sír talán?
Mellkasomban egy éles szúrás
a felszínre tör,
és rabláncba dönt.
Mit csinálok?! Oh, bárcsak tudnám!
Én nem akarom őt bántani,
még is lefogom,
és megríkatom…
Nem akartam mást, csak szeretni!
Kezeim szorítása enged,
lassan ölelőn,
s bocsánatkérőn
átkarolom. Nyugodj meg, kérlek…
De érzem, hogy még mindig remeg,
magába fojtja
légzését, mintha
ítéletére várna. Nem kell félned…
Ahogy lágyan a végtelen sötétség
betakar minket,
magából kivet
a lelkem is. Tiszta vagyok-e, az kétség…
És erkölcstelen gondolatok,
képek, s vágyak
mind rám találnak.
Annyira tisztátalan vagyok…
Nem akarok több magányos éjt,
és több rémálmot,
mitől kívánok
nap, mint nap csak egy kis enyhülést.
Te vagy az én egyetlen megváltásom!
Kérlek, repíts el,
hogy majd engedj el
engem… és én a mélyben elkárhozom.
Végigsimítok a derekán,
lassan, gyengéden,
hogy ő ne féljen.
S végigcirógatom a hátán.
Újra megremeg, de abba nem hagyom.
Illata bódít,
és megrészegít.
Felkeresem puha bőrét e nyakon.
Eközben az ernyedten lógó kezét
előbb nem tudja,
mire használja.
Majd mellkasomra teszi tenyerét.
Erőtlen próbálna engem eltolni,
de nem engedek,
el nem engedlek,
hiába is akarsz eltaszítani.
- Mi-mit akarsz tőlem? – kérdezi.
Csak kérlek, szeress,
légy hozzám kedves!
- vallom magamban, nem beszélek.
Válaszként a nyakához bújok,
mézes illata,
és bőre puha.
Feleletként nemet bólintok.
A levegőt kapkodva veszi…
- Bántani akarsz?
- lépne el. Maradj!
Megszorítom, nem fog elmenni.
De feleletként újra nemet intek…
- Akkor? – suttogja,
válaszra várva.
Erre a nyakára apró puszit hintek.
Kezemet az ingje alá bújtatom,
a bőre puha,
ő mocorogna,
de nem tud, mert közben szorosan tartom.
Másik kezemmel kitapintom
finom ajkait,
áh, végre, amit
rég kívántam, majd megcsókolom.
OH! Bárcsak láthatnám az arcát!
A kék szemeit,
piros ajkait,
és a szemérmes pirulását.
De nem bánom, a látás csekély,
mert nem adja meg,
amit most érzek.
Mert az ide rég édes kevés.
De sajnos a csókot nem viszonozza,
taszít kitartón,
és vágyakozó
gesztusaim elől arcát elhúzza.
Hjaj. Csalódottan felsóhajtok,
bár nem állok meg,
még több figyelmet
szentelek rá, és nyakát csókolgatom.
A gondosan vasalt, friss ingjét
előbb széthúzom,
majd kigombolom,
és ott is kényeztetem bőrét.
Kecses kulcscsontja szinte hívogató,
ahogyan ível,
tán ő is szívlel
kedveskedésem nyomán Túl bódító.
Ugyan ő még zihál, de már nem remeg.
Nem taszít engem,
nincs ok, hogy féljen…
… talán megértette közeledésem.
Tudhatná, hogy csak jót akarok neki.
Nem elég nézni,
távolról figyelni,
de most, megpróbálom újra csókolni.
Nem viszonozza, de nem is fordul el,
nehéz dilemma,
és nem szabadna
ezt tennem, de most nem érdekel.
Tudom, hogy a halántékán érzékeny,
így cirógatom
neki kitartón,
jutalmam sóhaj, mit elnyom félénken.
Ettől kicsit felbátorodom,
majd szépen lassan,
de izgatottan
ujjaim az övéihez csúsztatom.
Majd eljátszom a gondolattal,
hogy mi, mint egy pár,
bár furcsa talán,
sétálgatunk, míg el nem ér a hajnal.
Beszélgetnénk, tán szavak nélkül,
egymás szeméből
és a lelkéből
olvashatnánk, minden gond nélkül.
A mosolyával kelnék éjjel-nappal.
Egyre csak nézném,
szelíden kérném
viszonzását, tiszta vágyakozással.
Most ettől a cseppnyi ábrándtól,
egy kis boldogság
gyorsan járja át
minden porcikám. Egy kis vágytól.
Annyira elvarázsol a gondolat…
Észre sem veszem,
mit tesz a testem,
miközben a tudatom ábrándozgat.
Fentről a csengő tompa hangja ébreszt
kábulatomból,
és kapkodásból
megrezdülök, rájövök, hogy mit teszek.
Egész testemmel hozzá simulok,
ő szinte alig-
alig lélegzik,
annyira a falhoz szorítom.
Kezem már rég puha bőrén jár,
ahol csak érem
csókolom, közben
ő újra reszket, újra zihál.
Istenem, hát mit csinálok én?!
Hogy tehettem
az elmúlt percben
ilyen erkölcstelen tettet én?
Felsóhajtok, majd vezeklően
visszahúzódom.
Többé nem kínzom,
nem használom ki őt önzően.
Ő ezután erősen ellök
magától engem,
hogy már a fejem
a falon koppan. Meglepődöm.
Szinte érzem a levegőben
az indulatot,
tiszta haragot
és szánalmat is egy időben.
Várok, közben elbújom a sötétben,
súlyos szavakra,
talán vádakra
várok szüntelen, hiszen megérdemlem.
Nem történik semmi. Fojtogat a csend.
Végül elszalad,
tőlem elszakad
az a kis darabja, mit megszereztem.
Hangosan feltépi a súlyos ajtót,
ám nem néz hátra,
talán meglátna
engem, a remény nélküli alakot.
Nem kíváncsi rám, magamra maradtam.
Ólomsúlyú csend
rám telepedett
annyira, hogy szinte belülről mart.
Nem tudom, ott mennyi időt töltöttem,
tán elájultam,
vagy csak ott álltam.
Áh, nem! Sírva fakadtam a sötétben…
(…)
Később a bejáratnál állok,
összeszedetten,
kissé letörten
nézelődöm, és csak rá várok.
A rossz idő eltűnt, és ragyog a nap,
a kivirult táj,
oh, szinte fáj,
hogy nem tükrözi a hangulatomat.
Elfintorodom, bár hatással van rám,
kissé megnyugszom,
elmosolyodom,
elfelejtem, ami történt odaát.
Azt nem kellett volna megtennem.
Gyenge voltam,
összeomlottam.
Nem ismétlődhet többé, sosem.
De amikor futva meglátom,
hogy felém szalad
- majdnem kifullad -,
minden érzés ajtóstul rám ront.
A torkom elszorul, nyelnem kell,
majd’ elájulok,
és csodálkozok
azon, hogy annyira nem tört meg.
”Szia, mi ez a rossz kedv?” – kérdem.
- Szervusz! Áh, semmi.
”Biztos valami.”
- faggatom, bár vacillál, érzem.
- Mondom, hogy semmi, menjünk inkább!
- zavartan indul.
A kép már tisztul,
tán’ a teremre gondol. Mi más?!
”Nah, a barátod vagyok, elmondhatod”
- Igazad lehet…
”Netán van kedved
sétálni?” – javaslom. – „Bár ha akarod…”
- Most sok dolgom van. Este ráérsz?
- néz reménykedve
kétséggel telve.
”Persze!” Mindenre, mire csak kérsz…
(…)
Ott, az az eset megtanított,
hogy kontroláljam
gyenge önmagam,
mert én mindent meg nem kaphatok.
Viszont az a pillanat gyönyörű volt…
Elmondhatatlan
mit tapasztaltam,
mintha újraéltem volna egy álmot.
Ha többet kapnék, cserébe a lelkem
szívesen adnám,
visszakapnám
őt magát, ha már elvesztem a fejem.
Heh, talán olyan ő, mint a drog…
Mert sem leállni,
mert sem eldobni
nem lehet soha. Még akarom!
Újra meg fogom tenni, már nincs kétség.
Ha nem akarja,
az sem zavarna,
mert ott leszek… ha eljön a sötétség.
Ugye, nem?
Kisért a múlt, nem hagy nyugodni.
Folyton csak azt érzem, hiányzik valami.
Nyugtalan az éjszakám, nincs álom szemebe.
Hiányzik nagyon, olyan rossz nélküle.
Magamba ülök, sírok a holnapért.
A jövőm merengek, ordítok a múltért.
Keserű fájdalom eltölti szívemet.
Arra gondolok, velem ez nem történhet meg.
Folyton csak azt érzem, hiányzik valami.
Nyugtalan az éjszakám, nincs álom szemebe.
Hiányzik nagyon, olyan rossz nélküle.
Magamba ülök, sírok a holnapért.
A jövőm merengek, ordítok a múltért.
Keserű fájdalom eltölti szívemet.
Arra gondolok, velem ez nem történhet meg.
Senkit nem érdekel.
A holdfénynél láttam, ahogy széthullik minden.
Elmossa az eső, s nem fogja senki a kezem.
Egyedül maradok, hol hazugság minden szó.
Egy ilyen életben, nincs semmi vigasztaló.
Ha arra gondolok, hogy ez milyen kegyetlen.
Nincs senki, ki megfogná gyönge két kezem.
Kit érdekel, miért sír halvány kék szemem.
Miért rebegi ajkam: Istenem, miért tetted ezt velem?
Elmossa az eső, s nem fogja senki a kezem.
Egyedül maradok, hol hazugság minden szó.
Egy ilyen életben, nincs semmi vigasztaló.
Ha arra gondolok, hogy ez milyen kegyetlen.
Nincs senki, ki megfogná gyönge két kezem.
Kit érdekel, miért sír halvány kék szemem.
Miért rebegi ajkam: Istenem, miért tetted ezt velem?
Feltörő érzelmek, rettegek...
Mérhetetlen düh, mi bennem fortyog,
lassan már megfulladok.
Nem tudom mihez kezdjek,
a kétségek, még mindig gyötörnek.
lassan már megfulladok.
Nem tudom mihez kezdjek,
a kétségek, még mindig gyötörnek.
A láng egyre nagyobb bennem,
de azt hiszem elvesztem.
Lassan felemészt a düh engem,
Nincs tovább elvesztem.
de azt hiszem elvesztem.
Lassan felemészt a düh engem,
Nincs tovább elvesztem.
Szerettem, még most is szeretem,
de nem tudom feldolgozni, hogy egyszer elveszíthetem.
Úgy fáj idebenn,
lassan elveszítem mindenem.
de nem tudom feldolgozni, hogy egyszer elveszíthetem.
Úgy fáj idebenn,
lassan elveszítem mindenem.
Könnyekkel áztatott szemek,
látom, amint a tükörből visszatekintenek.
Fuldoklok, nem kapok levegőt,
Már nem tehetek semmit, túl késő.
látom, amint a tükörből visszatekintenek.
Fuldoklok, nem kapok levegőt,
Már nem tehetek semmit, túl késő.
Egy álom foszlott szerte szét,
S már a lelkem elvesztette hitét.
Bizonytalanság, kétségek,
Nem tudom, hogy igazán szeretlek-e téged.
S már a lelkem elvesztette hitét.
Bizonytalanság, kétségek,
Nem tudom, hogy igazán szeretlek-e téged.
Úgy félek, nem akarlak bántani téged,
de érzem elkerülhetetlen ez a végzet.
Nem akarom, küzdenem kell érte,
mind kettőért ha igazán szeretlek titeket.
de érzem elkerülhetetlen ez a végzet.
Nem akarom, küzdenem kell érte,
mind kettőért ha igazán szeretlek titeket.
Egy álom, mit már gyerekkorom óta dédelgetek,
s egy szerelem, mi most reménytelennek tűnik, félek….
s egy szerelem, mi most reménytelennek tűnik, félek….
2012. jan. 3.
Kétség
Kétség, gyötrelem
Belülről mardos egy halvány sejtelem.
Körülölel a félelem
Minden gondolatom maga a rejtelem.
Sorsom láncai megkötöztek
Eszméim súlyuk alatt görnyedeznek.
Lelkem szemcséi folyton könnyeznek
Nyugalom el soha nem ér. Rettegek.
Szaggatott képek peregnek
Gondolataim is csak megölnek.
Kattogó aggyal, remegő kézzel
Nézek a sötét szobában széjjel.
Minden este elkap a homály
Egyedüllétem visszatérve sajog, fáj.
Szívem körül szorosan, mint egy erőd, vár
Ami mindenkit önmagától elzár.
Téves képzetek, mit rólam szültek
Kínlódásom mellett eltörpülnek.
Érthetetlen apró villanások
Én vagyok én, csak nem látnak mások.
Belülről mardos egy halvány sejtelem.
Körülölel a félelem
Minden gondolatom maga a rejtelem.
Sorsom láncai megkötöztek
Eszméim súlyuk alatt görnyedeznek.
Lelkem szemcséi folyton könnyeznek
Nyugalom el soha nem ér. Rettegek.
Szaggatott képek peregnek
Gondolataim is csak megölnek.
Kattogó aggyal, remegő kézzel
Nézek a sötét szobában széjjel.
Minden este elkap a homály
Egyedüllétem visszatérve sajog, fáj.
Szívem körül szorosan, mint egy erőd, vár
Ami mindenkit önmagától elzár.
Téves képzetek, mit rólam szültek
Kínlódásom mellett eltörpülnek.
Érthetetlen apró villanások
Én vagyok én, csak nem látnak mások.
Elrévedve
Zord, szürke fémcsövek között bámulok ki az égre
A délutáni szmogtól zavaros, gyenge kéken átüt még egy-egy sugár.
Egyedül ülök szobám közepén, mintha várnék egy jelre
Utat ebből a magányos börtönből, hol az óra sem kattog már.
Megállt az idő, csak révedek ki tompán szemeimből.
Kezem lassan formázza a tétova betűket, unott kábulatban.
Furcsa érzés, mintha a vér párolgott el volna lomha ereimből.
Gyengeség, tehetetlenség árad szét lényemből, üvegek a kirakatban.
Üdítő szellő támadja meg bőröm sápad felszínét
De velőmig hatol érzete, nem esik jól a noszogató szó belül.
Fetrengek, hátra simítom hajam, alig érzem a víz ízét.
Boldogan cseverésző emberek fecsegését hallom, tollam messze gördül.
Megváltoztatni a megváltoztathatatlant, megérinteni a megérinthetetlent.
Feszülten keresem a válaszokat, a fény még utoljára megcsillan a széken.
Szaggatott, nyekergő zajok kúsznak be az ablakon, mozognak odalent.
A falak, színesre festve, értetlenül pislognak rám, súgnak élénken.
Sziluettek tűnnek fel a sima felületeken, árnyékok sereglenek
Megbabonázva hajtom fejem mozgásukat hűen követve.
Kihívnak a küzdelemre, feketén-fehéren, bennem vihart keltenek
Viaskodunk, szinte hagyom magam, folytatom elmém győzködve.
Ez a harc a végtelen körforgás, néha jó, néha rossz, olykor semmilyen.
Az ember belebotlik, elmenekül vagy kiáll, megmentheti reszkető lelkét.
Újra meg újra, minden rajtad áll vagy bukik, te döntesz a szín milyen.
Félelmed, haragod, örömöd, bánatod, ha hagyod a kétség szakít szét.
Elképzelhetetlen síkon bolyongva érkezek vissza buta magányomba.
Tudom, hogy mit kéne tennem, felemelkednem, de nem cselekszem, csak fekszem esztelenül.
Kegyetlen így megkötözve, belezárva a legtörhetetlenebb dobozba.
Egy kis pont, olykor nagyra nő a többi körül, megvédi, kiegészíti őket, fesztelenül.
Erőtlen nyögést hallatok, feltápászkodok, az ablakhoz vonszolom magam, nézek.
Kitekintek az éjszakába, oda, ahol minden valós, nincs hazugság, lehull a lepel.
Feltámadt a csend, nincs egy árva lélek az utcán, mint amikor lassan elvérzek.
Némán formált szavaimra a csillagokon kívül senki sem felel.
Várok valamire, egész életemben vártam, még nem ért el, mi hiányzik.
Arcok, kezek, igaz és hazug mosolyok, körbevesz mind a látszat, s valóság.
Lépek egyet előre, lezuhanok, visszakapaszkodok, üresség egyre csak mászik.
Nem értem mi vagy, ki vagy. Szüntelenül várok, csak várok rád
A délutáni szmogtól zavaros, gyenge kéken átüt még egy-egy sugár.
Egyedül ülök szobám közepén, mintha várnék egy jelre
Utat ebből a magányos börtönből, hol az óra sem kattog már.
Megállt az idő, csak révedek ki tompán szemeimből.
Kezem lassan formázza a tétova betűket, unott kábulatban.
Furcsa érzés, mintha a vér párolgott el volna lomha ereimből.
Gyengeség, tehetetlenség árad szét lényemből, üvegek a kirakatban.
Üdítő szellő támadja meg bőröm sápad felszínét
De velőmig hatol érzete, nem esik jól a noszogató szó belül.
Fetrengek, hátra simítom hajam, alig érzem a víz ízét.
Boldogan cseverésző emberek fecsegését hallom, tollam messze gördül.
Megváltoztatni a megváltoztathatatlant, megérinteni a megérinthetetlent.
Feszülten keresem a válaszokat, a fény még utoljára megcsillan a széken.
Szaggatott, nyekergő zajok kúsznak be az ablakon, mozognak odalent.
A falak, színesre festve, értetlenül pislognak rám, súgnak élénken.
Sziluettek tűnnek fel a sima felületeken, árnyékok sereglenek
Megbabonázva hajtom fejem mozgásukat hűen követve.
Kihívnak a küzdelemre, feketén-fehéren, bennem vihart keltenek
Viaskodunk, szinte hagyom magam, folytatom elmém győzködve.
Ez a harc a végtelen körforgás, néha jó, néha rossz, olykor semmilyen.
Az ember belebotlik, elmenekül vagy kiáll, megmentheti reszkető lelkét.
Újra meg újra, minden rajtad áll vagy bukik, te döntesz a szín milyen.
Félelmed, haragod, örömöd, bánatod, ha hagyod a kétség szakít szét.
Elképzelhetetlen síkon bolyongva érkezek vissza buta magányomba.
Tudom, hogy mit kéne tennem, felemelkednem, de nem cselekszem, csak fekszem esztelenül.
Kegyetlen így megkötözve, belezárva a legtörhetetlenebb dobozba.
Egy kis pont, olykor nagyra nő a többi körül, megvédi, kiegészíti őket, fesztelenül.
Erőtlen nyögést hallatok, feltápászkodok, az ablakhoz vonszolom magam, nézek.
Kitekintek az éjszakába, oda, ahol minden valós, nincs hazugság, lehull a lepel.
Feltámadt a csend, nincs egy árva lélek az utcán, mint amikor lassan elvérzek.
Némán formált szavaimra a csillagokon kívül senki sem felel.
Várok valamire, egész életemben vártam, még nem ért el, mi hiányzik.
Arcok, kezek, igaz és hazug mosolyok, körbevesz mind a látszat, s valóság.
Lépek egyet előre, lezuhanok, visszakapaszkodok, üresség egyre csak mászik.
Nem értem mi vagy, ki vagy. Szüntelenül várok, csak várok rád
Meghalt.
Az ég is zokog, sír, ontja könnyeit.
Hogy meghaltál, elhinni még senki sem meri.
Síródnál állok, én sem hiszem el.
Téged kérdezlek, pedig tudom, hogy nem felelsz.
Némán állok a könnyek égetik szemem.
Sóhaj hagyja el a szám, nem bírom nélküled.
Hogy meghaltál, elhinni még senki sem meri.
Síródnál állok, én sem hiszem el.
Téged kérdezlek, pedig tudom, hogy nem felelsz.
Némán állok a könnyek égetik szemem.
Sóhaj hagyja el a szám, nem bírom nélküled.
Címtelen.
Síri csend van, csak az ég zokog.
Siratja az elmúlt tegnapot.
Szürke szobámban, sötét sarokban.
Siratom az életem, mely most romokban.
Felesleges minden, a könny is az arcomon.
Nincs Isten, de ha mégis akkor gyűlöl nagyon.
Régen talán hittem, bíztam a mesében.
Hittem, hogy eljön majd értem is a hercegem.
S mikor mégis megjelent, olyan érzés kapott szívembe.
Melytől szabadulni nem tudok, pedig minden porcikám szeretne.
Szeretem, pedig gyűlölnöm kellene.
Mert ő volt ki a szívem darabokra törte.
Egyet tudok, a sorssal játszani nem érdemes.
Hisz bármennyire is harcolok, én leszek a vesztes.
Siratja az elmúlt tegnapot.
Szürke szobámban, sötét sarokban.
Siratom az életem, mely most romokban.
Felesleges minden, a könny is az arcomon.
Nincs Isten, de ha mégis akkor gyűlöl nagyon.
Régen talán hittem, bíztam a mesében.
Hittem, hogy eljön majd értem is a hercegem.
S mikor mégis megjelent, olyan érzés kapott szívembe.
Melytől szabadulni nem tudok, pedig minden porcikám szeretne.
Szeretem, pedig gyűlölnöm kellene.
Mert ő volt ki a szívem darabokra törte.
Egyet tudok, a sorssal játszani nem érdemes.
Hisz bármennyire is harcolok, én leszek a vesztes.
Nem fáj, csak..csak kibírhatatlan...
Nem rég volt, mikor végleg itt hagytál
Délután volt, még jól emlékszem rá
El se köszöntél , csak elszállt a lelked
Nem maradt semmim, mi rád emlékeztet
Hiába ordítottam, na hagyj itt, ne menj el
A hangom valahogy hozzád nem ért el
Itt maradtam egyedül, kisírt szemekkel
Csendben a sötétben, hol senki se ismer
A fájdalom nem múlt, az belém ivódott
S nem sírok már csak némán ordítok.
Délután volt, még jól emlékszem rá
El se köszöntél , csak elszállt a lelked
Nem maradt semmim, mi rád emlékeztet
Hiába ordítottam, na hagyj itt, ne menj el
A hangom valahogy hozzád nem ért el
Itt maradtam egyedül, kisírt szemekkel
Csendben a sötétben, hol senki se ismer
A fájdalom nem múlt, az belém ivódott
S nem sírok már csak némán ordítok.
Hiányzik..
Mint egy porcelán baba, olyan törékeny.
Két szeme lehunyva, már nem csillog mint régen.
Karja se ölel át, nem suttog fülembe.
Nem érezhetem illatát...Ő meghalt örökre...
Két szeme lehunyva, már nem csillog mint régen.
Karja se ölel át, nem suttog fülembe.
Nem érezhetem illatát...Ő meghalt örökre...
2012. jan. 2.
Viszonzatlan
Talán hihetetlen, de megtörtént
Meghalt a remény, s vele meghaltam én
Mert mi értelme élni úgy, hogy nem szeretsz
Szeretni téged, s tudni az enyém nem lehetsz
Látni azt, hogy mást csókolsz, más ölel át, másnak bókolsz
Elhinni, hogy lesz majd más, ezerszer jobb, valaki egészen más
Ki értem él, ki nem ver át, ki nem hazudja, szeret egy életen át. Az kinek én leszek a fontos, nem pedig valaki más
Meghalt a remény, s vele meghaltam én
Mert mi értelme élni úgy, hogy nem szeretsz
Szeretni téged, s tudni az enyém nem lehetsz
Látni azt, hogy mást csókolsz, más ölel át, másnak bókolsz
Elhinni, hogy lesz majd más, ezerszer jobb, valaki egészen más
Ki értem él, ki nem ver át, ki nem hazudja, szeret egy életen át. Az kinek én leszek a fontos, nem pedig valaki más
Nem lehet.
Mint millió esőcsepp, úgy hullnak könnyeim.
Eláztatva párnám, mit két kezem, testemhez szorít.
Üvöltenék a kíntól, de senki se hallaná.
Mert az éjszaka csöndjét, egy sikoly, nem törheti át...
Eláztatva párnám, mit két kezem, testemhez szorít.
Üvöltenék a kíntól, de senki se hallaná.
Mert az éjszaka csöndjét, egy sikoly, nem törheti át...
Emlékül neked..nekem..nekünk..
Két év telt el, de semmi sem változott.
Emlékszem azt mondtad: "A halál csak egy dolog"
Nekem mégis egy világ dőlt össze utánad.
És nem hagytál mást csak romokat, s álmokat.
Hogy kezdjek előröl mindent nélküled?
Felállni és építeni tovább egy életet.
Minek nem lehetsz része már, ez jól tudom.
De mond csak papa, neked én hiányzom?
Emlékszem azt mondtad: "A halál csak egy dolog"
Nekem mégis egy világ dőlt össze utánad.
És nem hagytál mást csak romokat, s álmokat.
Hogy kezdjek előröl mindent nélküled?
Felállni és építeni tovább egy életet.
Minek nem lehetsz része már, ez jól tudom.
De mond csak papa, neked én hiányzom?
Csak ennyi?
Valami szorít, megfolyt, azt hiszem nem bírom.
Senki sem segít, csak nézik, ahogy meghalok.
Könny csorog arcomon, némán sikítok.
A fájdalom kínozz, én ezt feladom...
Senki sem segít, csak nézik, ahogy meghalok.
Könny csorog arcomon, némán sikítok.
A fájdalom kínozz, én ezt feladom...
Talán így könnyebb
Nappalok, s éjjelek, mind nélküled...
Hasztalan minden már, mert nem vagy velem.
Emlékek kínoznak, mindenhol te vagy.
Feledni nem lehet, így csak a halál marad.
Hasztalan minden már, mert nem vagy velem.
Emlékek kínoznak, mindenhol te vagy.
Feledni nem lehet, így csak a halál marad.
2012. jan. 1.
Mélyen
Sötétség, sejtjeink legjava,
Félelmet szül bennünk ősidőktől fogva.
Felépít és áthat minket,
Hozzánk tartozik, mint költőhöz az ihlet.
Nem is sejtjük gyökere mily mélyre fúródott,
Csak érzed! Mélyen láthatod!
Nézz magadba, te szegény, szánni való bolond!
Mit ér az értelem, ha fekete szennyt könnyez?
Mit ér az életed, ha nem érted, honnan ez?
Felszalad benned egészen agyadig,
Elragad magával az élvezet,
hogy szétszóród fénytelen lelkedet.
Ember? Oh, igen. Az vagy. Én is, kétségtelen.
Ezért gyűlölöm ily módon, s vetem meg magam.
Szívemben, itt belül is él a ködös gonoszság.
Szabadulni tőle? Ember-állat lévén nem lehet.
Remélni? Mert esendő szellemünk mi egyebet tehet…
Sokan sosem látják, hallják, érzik,
Nem tudják foguk mitől fehérlik, sebük vérzik.
Tudatlan kerengnek, mint fent a néma csillagok.
De talán ők is többet tudnak, mint lent e torz teremtvények.
Nagyot sóhajtasz, keresed a rendet, mely elszórtan létezett.
Elveszve érzed magad, egy kósza árny is elrettent.
Mivé levél te bárgyú lélek?
Újra elsüllyedsz magadban, bánatban, haragban.
Haragban, mely előcibálja sötét képed,
Aki utadba áll, megütöd, megtéped!
Hová vezet ez? Kérlek, állj meg!
Civilizált létformának érzed magad?
Mégis így teszel?
A Kánaánban is csak gazt eszel?
Miért? Miért nem lehet?
Eloszlatni a sűrű felleget
Szívünkből, lelkünkből, eszünkből.
Csak felejtsd, csitulj el, élj, remélj!
Dolgozz, szeress!
A helyed keresd!
A hatalmas világban, van üres tér neked.
Fénycsóva legyél, vedd le a doboz fedelet.
Engedd be a fényt, mely sötétséget rombol.
Légy a jel, ami utat mutat a káoszból.
Ne pusztíts, ne bánts, csak ölelj…
Hisz ez az, ami minden embernek kell.
Ezt soha, soha ne feledd el!
Félelmet szül bennünk ősidőktől fogva.
Felépít és áthat minket,
Hozzánk tartozik, mint költőhöz az ihlet.
Nem is sejtjük gyökere mily mélyre fúródott,
Csak érzed! Mélyen láthatod!
Nézz magadba, te szegény, szánni való bolond!
Mit ér az értelem, ha fekete szennyt könnyez?
Mit ér az életed, ha nem érted, honnan ez?
Felszalad benned egészen agyadig,
Elragad magával az élvezet,
hogy szétszóród fénytelen lelkedet.
Ember? Oh, igen. Az vagy. Én is, kétségtelen.
Ezért gyűlölöm ily módon, s vetem meg magam.
Szívemben, itt belül is él a ködös gonoszság.
Szabadulni tőle? Ember-állat lévén nem lehet.
Remélni? Mert esendő szellemünk mi egyebet tehet…
Sokan sosem látják, hallják, érzik,
Nem tudják foguk mitől fehérlik, sebük vérzik.
Tudatlan kerengnek, mint fent a néma csillagok.
De talán ők is többet tudnak, mint lent e torz teremtvények.
Nagyot sóhajtasz, keresed a rendet, mely elszórtan létezett.
Elveszve érzed magad, egy kósza árny is elrettent.
Mivé levél te bárgyú lélek?
Újra elsüllyedsz magadban, bánatban, haragban.
Haragban, mely előcibálja sötét képed,
Aki utadba áll, megütöd, megtéped!
Hová vezet ez? Kérlek, állj meg!
Civilizált létformának érzed magad?
Mégis így teszel?
A Kánaánban is csak gazt eszel?
Miért? Miért nem lehet?
Eloszlatni a sűrű felleget
Szívünkből, lelkünkből, eszünkből.
Csak felejtsd, csitulj el, élj, remélj!
Dolgozz, szeress!
A helyed keresd!
A hatalmas világban, van üres tér neked.
Fénycsóva legyél, vedd le a doboz fedelet.
Engedd be a fényt, mely sötétséget rombol.
Légy a jel, ami utat mutat a káoszból.
Ne pusztíts, ne bánts, csak ölelj…
Hisz ez az, ami minden embernek kell.
Ezt soha, soha ne feledd el!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)