Elrévedve

Zord, szürke fémcsövek között bámulok ki az égre
A délutáni szmogtól zavaros, gyenge kéken átüt még egy-egy sugár.
Egyedül ülök szobám közepén, mintha várnék egy jelre
Utat ebből a magányos börtönből, hol az óra sem kattog már.

Megállt az idő, csak révedek ki tompán szemeimből.
Kezem lassan formázza a tétova betűket, unott kábulatban.
Furcsa érzés, mintha a vér párolgott el volna lomha ereimből.
Gyengeség, tehetetlenség árad szét lényemből, üvegek a kirakatban.

Üdítő szellő támadja meg bőröm sápad felszínét
De velőmig hatol érzete, nem esik jól a noszogató szó belül.
Fetrengek, hátra simítom hajam, alig érzem a víz ízét.
Boldogan cseverésző emberek fecsegését hallom, tollam messze gördül.

Megváltoztatni a megváltoztathatatlant, megérinteni a megérinthetetlent.
Feszülten keresem a válaszokat, a fény még utoljára megcsillan a széken.
Szaggatott, nyekergő zajok kúsznak be az ablakon, mozognak odalent.
A falak, színesre festve, értetlenül pislognak rám, súgnak élénken.

Sziluettek tűnnek fel a sima felületeken, árnyékok sereglenek
Megbabonázva hajtom fejem mozgásukat hűen követve.
Kihívnak a küzdelemre, feketén-fehéren, bennem vihart keltenek
Viaskodunk, szinte hagyom magam, folytatom elmém győzködve.

Ez a harc a végtelen körforgás, néha jó, néha rossz, olykor semmilyen.
Az ember belebotlik, elmenekül vagy kiáll, megmentheti reszkető lelkét.
Újra meg újra, minden rajtad áll vagy bukik, te döntesz a szín milyen.
Félelmed, haragod, örömöd, bánatod, ha hagyod a kétség szakít szét.

Elképzelhetetlen síkon bolyongva érkezek vissza buta magányomba.
Tudom, hogy mit kéne tennem, felemelkednem, de nem cselekszem, csak fekszem esztelenül.
Kegyetlen így megkötözve, belezárva a legtörhetetlenebb dobozba.
Egy kis pont, olykor nagyra nő a többi körül, megvédi, kiegészíti őket, fesztelenül.

Erőtlen nyögést hallatok, feltápászkodok, az ablakhoz vonszolom magam, nézek.
Kitekintek az éjszakába, oda, ahol minden valós, nincs hazugság, lehull a lepel.
Feltámadt a csend, nincs egy árva lélek az utcán, mint amikor lassan elvérzek.
Némán formált szavaimra a csillagokon kívül senki sem felel.

Várok valamire, egész életemben vártam, még nem ért el, mi hiányzik.
Arcok, kezek, igaz és hazug mosolyok, körbevesz mind a látszat, s valóság.
Lépek egyet előre, lezuhanok, visszakapaszkodok, üresség egyre csak mászik.
Nem értem mi vagy, ki vagy. Szüntelenül várok, csak várok rád