Mélyen

Sötétség, sejtjeink legjava,
Félelmet szül bennünk ősidőktől fogva.
Felépít és áthat minket,
Hozzánk tartozik, mint költőhöz az ihlet.
Nem is sejtjük gyökere mily mélyre fúródott,
Csak érzed! Mélyen láthatod!
Nézz magadba, te szegény, szánni való bolond!
Mit ér az értelem, ha fekete szennyt könnyez?
Mit ér az életed, ha nem érted, honnan ez?
Felszalad benned egészen agyadig,
Elragad magával az élvezet,
hogy szétszóród fénytelen lelkedet.
Ember? Oh, igen. Az vagy. Én is, kétségtelen.
Ezért gyűlölöm ily módon, s vetem meg magam.
Szívemben, itt belül is él a ködös gonoszság.
Szabadulni tőle? Ember-állat lévén nem lehet.
Remélni? Mert esendő szellemünk mi egyebet tehet…
Sokan sosem látják, hallják, érzik,
Nem tudják foguk mitől fehérlik, sebük vérzik.
Tudatlan kerengnek, mint fent a néma csillagok.
De talán ők is többet tudnak, mint lent e torz teremtvények.
Nagyot sóhajtasz, keresed a rendet, mely elszórtan létezett.
Elveszve érzed magad, egy kósza árny is elrettent.
Mivé levél te bárgyú lélek?
Újra elsüllyedsz magadban, bánatban, haragban.
Haragban, mely előcibálja sötét képed,
Aki utadba áll, megütöd, megtéped!
Hová vezet ez? Kérlek, állj meg!
Civilizált létformának érzed magad?
Mégis így teszel?
A Kánaánban is csak gazt eszel?
Miért? Miért nem lehet?
Eloszlatni a sűrű felleget
Szívünkből, lelkünkből, eszünkből.
Csak felejtsd, csitulj el, élj, remélj!
Dolgozz, szeress!
A helyed keresd!
A hatalmas világban, van üres tér neked.
Fénycsóva legyél, vedd le a doboz fedelet.
Engedd be a fényt, mely sötétséget rombol.
Légy a jel, ami utat mutat a káoszból.
Ne pusztíts, ne bánts, csak ölelj…
Hisz ez az, ami minden embernek kell.
Ezt soha, soha ne feledd el!