Az utolsó

Ujjaim hangtalanul távolodnak tőlem

Az év utolsó percei menekülnek előlem.

Bámulok puszta tenyerem közepébe

Apró vonalak cikáznak egymás elébe.

Csenevész törések futnak rajta széjjel

Nem játszanak soha a kósza széllel.

Hepehus kicsiny dombok sorakoznak

Tintás színű erek a bőr alatt sorvadoznak.

A zord tájról felkapva hirtelen cselekszek

Odakapok, pedig csun a földön fekszek.

Feltászkodok, s magam nagyjából leporolom

sétára indulok, nézelődöm, majd újra felbukom.

Értetlenül pislogok fekete tükörképemre

Miért is nézek szüntelen saját szemembe?

Barna árnyalatban nyugtatja a világot

Pedig igazából letép minden egyes virágot.

Egyik filmkocka elpereg, előugrik a másik

Közöttük itt-ott sejtelmes fény előmászik.

Mint palettán a festékek, összeverekednek

Kék, zöld, lila, s egyebek belőlük elegyednek.

Hegyek, völgyek, vegetáló sík területek

Váltakoznak, s sokszor olyan érthetetlenek.

Élet ez,

Évzárás

Közeleg az új év, mindjárt rám kacsint

érzem, hogy vki hátulról alaposan fejbe suhint

enki együtt ünnepel, s egyre csak ordítozik

A hidegben tüzijáték-hadsereg hangosan felizzik

Házak a fejük tetején, csak a hó olvadt el

Aki ezt a télt kitalálta, menjen a francba el!

Jöjjön a pezsgő és a zene szóljon a falakból

Azt hiszem én is megint kifordultam magamból.

De sose bánd, ha még idén te is részeg leszel

Hisz tudod, erre jövőre úgysem emlékezel.

Nem én vagyok

Szédület, álom.

Szánakozva vágyom.

Megperzselt gyönyör

Bensőmben gyötör.

Kusza indák

Szorosan ölelnek át.

Eltűnik a Nap,

Az éjszaka egy tiszta lap.

Hamuvá váló sugarak

Telítik meg orromat.

Prüszkölök, térdre hullok.

Újra összeomlok.

Nem én vagyok.

Parányi, apró sejtelem

Már elég nekem.

Kardomba dőlve,

Lelkem összetörve.

Suhanó árnyak,

Fojtogatva reám szállnak.

Csapdába esve,

Sárban fetrengve, elvérezve.

Ködös rémképek,

Nyögni késztetnek.

Fejem fogva.

Szemem csukva.

Ez nem én vagyok.

Válaszokat keresni,

Minden mást feledni.

Szeretetért szenvedni,

Ellenséggel küzdeni.

Madárszárny csapkod,

Fáradt kezem kapkod.

Húzom sajgó lábam.

Hátamon törött szárnyam.

Térdemen könyökölve,

Fiatalon megkötözve

Lelkem szárnyalni vágyik,

A léggel eggyé válik.

Ez én vagyok!

Séta

Néma séta a kertben,
Zene lüktet ütemesen fülemben.
Egy árva szót sem ejtek,
De érzem, mindent előre sejtek.
Körbe nézek, a természet megérint,
Megnyugtat, felfrissít, néha megrémít.
Ez a harmónia, ez a lüktetés,
Bennem a szívverés is kevés.
Csillagok ragyognak a felhőtlen égbolton,
Az egyensúlyt tekintetemmel csak megbontom.
A Hold vörösen fénylik,
Valami rejtélyes, valami fontos történik.
Kusza képek tömkelege kopogtat elmém ajtaján.
Beengedem őket itt ülve egy gondolatfolyam partján.
Elúsznak, elmerülnek, az iszapba süllyednek.
De ne hidd, hogy örökre eltűnnek.
Nézz egész mélyen a lelkedbe,
Őszintén mondd el, mit lelsz benne.
Az igazság néha fáj, éget legbelül,
Teljes nem lehetsz, ha nem kerekedsz felül.
Az emberek gyengék, a természet erős,
Mégis azt hisszük van köztünk valódi hős.
Van ami bonyolult, van, ami egyszerű.
Mégis van bennünk valami nagyszerű.
Agyunkkal néha újat alkotunk,
Érzéseinkkel néha mindent másra fogunk.
Jó tettekkel másokat segítünk,
Akaraterővel világot rengetünk.
Hová lett ez az elszántság?
Átvette helyét a csúf ravaszság.
Szeretet helyett ridegség,
Egy érintés már semmiség.
Nekem ez a világ nem kell,
Tudatom tiltakozik szívvel-lélekkel.
Talán én lennék a bolond,
Egy kiábrándult kolonc?
Visszatérek a rendbe, a zöld természetbe,
A nyugalomba, a lüktető rejtelembe.
Találd meg magad, a kényes egyensúlyt, ember!
Mert végül egyedül mindent Te szenvedsz el.

Ő

Ott áll előtted, lehet észre sem veszed.

Nem tudod ki ő, bánatát nem érzed.

Ácsorog magányosan, elmélázva

Lelke könnyektől elázva.

Tetőtől talpig, dideregve, fázva.

Tétován elindul, maga sem tudja merre

Persze, te ügyet sem vetsz erre.

Ő bezzeg szívében meggyötörve

Földig saját tőrébe dőlve

Szakadt táskával a vállán lassan tovalépne.

Felteszi a kérdéseit, kutatja okát

Saját zavarodottságán nem lát át.

Nincs hová mennie, érzi minden nap

Amíg csak az alkonyat megvirrad

Csupán megbánás, amit kap.

Elveszett fejében legbelül, egyedül

Nem lel biztos támasztékot maga körül.

Nem tudsz segíteni neki, próbálhatod

Végeredményben ugyanazt kapod

Magát vissza neki, nem adhatod.

Hazudik, újra darabokra törik,

Elrejti arcát, belül vérzik.

Elveszti az eszét, összeomlik.

Már nem-e világban létezik.

S ez mind előtted történik.

Látod már?

Kettéhasadt álmok

Van egy álmom, amire annyira vágyom.

Minden kívánságom, érte elajándékozom.

Egy életen át küzdök érte, míg nem lesz vége.

S ha az út végén járok, többé vissza nem találok.

Szép emlékek, tömkelege áraszt el.

De rossz emlékek, se maradnak el.

Minden visszajön az utolsó pillanatban.

S felpattanok, jaj valamit kihagytam!

Mindent megtettem, s küzdöttem érte.

De fölösleges munka volt, hisz elvesztettem végleg.

Az álom, már csak álom marad.

Mi szívedben örökre, ott ragad.

De vannak még csodák, mások számára.

Kik örökre beleélhetik magukat, álmukba.

Én nem jutottam el ideáig.

Vajon mit rontottam el mostanáig?

Talán nem volt elég, hogy fizikailag küzdöttem érte?

Talán szívüket, lelküket bele tették, mások érte?

Én hibám nem tagadom.

Én ezt elfogadom.

Nincs visszaút, már késő.

Itt van Ő, aki mindenkiért eljő...

Gyülölöm

Gyűlölöm azt, aki életet adott nekem.
Gyűlölöm azt, kinek testében kilenc hónapig éltem.
Gyűlölöm azt, aki elvette szerelmemet.

Mit vétettem, hogy ezt érdemlem?
Talán, bűn az, hogy valakit, igazán szerettem?
Elsorvadt, romlott világ amiben élünk.
Nincs menekvés végünk!

Mindent eldobnék, hogy megvédjem őt.
Elvenni nem tudod, míg én védelmezem őt!
Ha kell, életem adom érte!

Mit vétettem, hogy ezt érdemlem?
Talán bűn az, hogy valakit igazán szerettem?
Elsorvadt, romlott világ amiben élünk.
Nincs menekvés, végünk!

Mi a, ami ennyire bánt téged?
Az, hogy őt jobban szeretem, mint valaha téged?
Visszatekintve, az elmúlt tizennyolc évre...

Mikor az első szikra felrobban, vagy még sem?

Miért nem jó, miért nem működik?
Talán várjam meg, míg kitörik?
Nem tudom mit rontottam el,
De felidézni nem kell.

Egy érzésre vágyom, mi eddig meg volt,
De elvesztem, s mára már ennyi volt.
Mi kell még, mond meg nekem,
Mert különben elvesztem a fejem!

Nem állok meg tovább lépek,
A múltba többé vissza se nézek!
Irány előre a jövőbe,
Menjünk egyből a közepébe!

Vágj bele, ne akadj el,
Vigyázz, még a végén a nap felkel!
Segíts rajtam, segíts nekem,
S talán kérdésekre, a választ meglelem.

Gyúl a szikra, meg lesz már,
Gyerünk, mire vársz, mindjárt itt a határ.
Nem szól a dallam, nincsen már ritmus,
Dalomnak is vége már, szóval kuss!

Elveszve

Nem értek semmit ez nem én vagyok,
Lassan úgy érzem, hogy meghalok.
Valami eltűnt, és úgy hiányzik,
Nem tudom kiért, de hiányzik.

Nem tett semmit, még mindig egy senki,
De akkor miért tudom őt ennyire szeretni?
Fáj, bizony ez fáj nekem,
Mert elvesztettem az életem.

Nem tudod ki volt ez életem?
Nem tudod kiért szenvedtem?
Nézz tükörbe rendesen,
Mer Te voltál az, aki tönkre tett engem.

Ments meg kérlek

Egyedül ülök a szoba sarkában,
Egy sötét sarok, mi eltüntet bánatomban.
Gyötör a kín, hogy nem vagy mellettem,
S nem foghatod két kezem.

Gyere hát, jöjj felém,
Nem halt meg még a remény.
Te vagy nekem az egyetlen,
Aki mindent elfeledtet velem.

Add a kezed add hát,
Had ne öljön meg a magány.
Húzz ki innen, húzz ki kérlek,
Ha megteszed örökké szeretni foglak téged.

Szemelől vesztve

Szíved jégbe fagyva,
Nincs ki felolvassza.
Nem találod kit évek óta keresel,
Pedig ott lebeg minden éjjel

Ágyad mellett áll fehér köpenyben,
Véd téged minden éjjelen.
De te észre sem veszed, csak elmész mellette,
De Ő elnézi, s elmegy mellette.

Hogy lehetsz ily vak?
Szemed előtt lebegek, ez már kiakaszt!
Nem látsz csak átnézel rajtam,
Olyan mintha azt mondanád feladjam.

De nem tudom nem ezt akarod!
Ismerlek már régóta hogy tudjam mi bajod!
Küzdök érted amíg csak lehet,
S fogom majd két kezed.

De még most se látsz ez úgy fáj!
Talán nekem ez jár?
Mi okból érdemeltem én ezt ki?
Talán mert ki akartam sajátítani?

Nem igazság, én igazán szeretem!
Vagy talán most először életemben, tévedtem?
Már úgy fája küzdelem, de nem adom fel!
Mert neme ő kell!

Ha kell addig küzdök érte míg belehalok!
Ha kell mellette maradok ameddig akarod!
Nem engedem el, velem marad
Talán idővel meg is láthat

S akkor majd kijutok a szürke ködből
S soha nem enged el öleléséből.
Teljesísd vágyam Istenem
Feladnám érte az életem!

Hangos sikoly hagyja el torkomat
Nem bírom ezt a fájdalmat
Szárnyak bontakoznak ki hátamból,
Kiáltok a fájdalomtól

De még éri, ha érte szenvedek.
Ha kell érted a pokolba is lemegyek!

Egy valóra vált álom

Fekete tollak hullottak az égből,
Mikor megláttam a fa árnyékában őt.
Fekete szárnya beborította egész testét,
Bár láthatnám valódi énét.

Ki vagy te, s honnan jöttél?
A szívembe már is beférkőztél!
Lassan tekintetedet rám szegezed,
S azonnal el is lopod szívemet!

Egyre hevesebben dobog,
Már azt sem tudom hol vagyok
Tekintetünk találkozik,
S lelkem kiáltozik.

Gyönyörű gesztenye barna szemei csillognak,
S azonnal megbabonáznak.
Már is rabságba estem,
Mert beléd estem.

Sejtelmesen elmosolyodsz,
S szárnyaidat kitárod.
Föl repülsz a magasba,
Majd felém érve bezársz karjaidba.

Érzem édes illatát, mit nem tudok mihez hasonlítani.
Nem, nem tudom ezt felfogni.
Ketten szeljük át a kék eget,
S te végig fogod kezemet.

Szem könnybe lábad, és sírni kezdek,
S csak tovább repkedek veled.
Szorosan magadhoz ölelsz,
S gyengéd csókkal köszöntesz.

Ölelésedbe belesimulva,
Erről a pillanatról álmodozva.
Erre várok évek óta.

Pokolba taszítva...

Egy olyan férfi aki után vakon rohanok,
Azt se tudom már, hol vagyok.
Miért teszi ezt velem, holt vagyok.
Tegnap még élő, ma mér senki vagyok.

Szívem olyan rég még tűzben égett,
S most már a porban fetrenghet.
Miért fáj úgy, ez nekem?
Talán túl sokat kértem?

Szívem csak arra vágyott,
Hogy kit szeret viszonozza, talán most.
Fel kel a remény csillaga,
S elvisz hozzá még ma.

Vagy nem? Én lennék ily naiv?
Senki sincs, ki a szerelemre megtanít.
Hallok egy démoni hangot ami hív,
Kezét kinyújtja – gyere – szól így.

Hát még is ki lehet ez ?
Tán a sors kinevettet?
Nem, ez Ő végre eljött értem,
S megfogja két kezem.

Alig hogy utána nyúlok,
Az álomból már is felriadok.
Hát a sors gonosz játékot űz velem?
Kitárom két kezem s elveszi tőlem.

Miért, kérdem én először, s akár ezerszer is….