Megőrülök! Az ép elmém széthasad!
Egyre csak vágyom,
és az kívánom,
Hogy végre elfogadj, hogy végre akarj.
Megölsz! Nem tudod, de minden tetteddel!
Sok apró szóval,
Jóindulattal,
S szeretettel csillogó szemeddel.
Ez a szeretet nekem sosem elég!
Többet akarok,
megrögzött vagyok,
Ha nem teszek valamit, elér a vég.
Oh! Ha tudnád, hogy milyen kínban élek!
Édes fájdalom,
nekem jutalom,
Ha csak finom, puha bőrödhöz érek.
Hogy fáj! Hogy éget! Minden perc szenvedés.
De ma eldöntöm,
Láncom letöröm,
Mert győzött bennem a suttogó kérés.
(…)
Egy csendes, borongós péntek délelőtt,
gyorsan sétálok,
egyet kívánok
Csak, hogy végre eltűnjenek a felhők.
Az égből nehéz eső hullik alá,
Sok kis apró gyöngy,
mint lehulló könny,
Érzéseimet vetítik ki talán.
A nyomasztó förgeteg talán,
bús szívet szúrón,
s elmét kínzón,
Lelkemig hatolva belém lát.
Belémlát és megtalál mindent,
ezer gondolat,
fájó pillanat,
talán kincsem meglátja mindezt.
Reszketek, és szörnyen rettegek,
Zápor! Szabadíts
meg, és biztosíts,
hogy még nem gyúltak ki a fények.
Ám az eső rajtam nem segít,
andalítóan,
hív, szólít lágyan.
Gyenge vagyok, nem bírom e kínt.
Egyedüli társam, ki velem halad,
magányban termő,
halkan beszélő,
a szürke elkeseredettség, maga.
De nem figyelek rá, elhagyom
folytonos gúnyát,
maró modorát.
Sietek, vár a suli padom.
Újabb érdekfeszítő óra,
senki sem figyel,
a tanár jár-kel.
Olvas valamit, talán óda.
Engem sem köt le ez igazán,
egyre gondolok,
messze bámulok,
Oda, ahol ő lehet talán.
Unottan rajzolok a füzetembe,
édes chibiket,
nem túl piciket,
ez való most leginkább a kedvemre.
S a te kicsinyített képmásaid,
vagy épp olvasnak,
netán alszanak.
Mindig sugárzóak a mosolyaid…
- Fiatalember! Mi köti le?
- szól a tanár,
s előttem áll,
rám néz vérben forgó szemekkel.
- Tehát? Mondja! „Semmi különös”
- Mit firkálgat itt?
”Igazán semmit”
Hárítok, ő még inkább dühös.
Gyorsan becsukom a füzetem,
mire elveszi,
majdnem kitépi
kezemből. Viszket a tenyerem…
„Adja vissza!” – szólok mérgesen.
Mire majdhogynem
felképel, de nem.
- Most azonnal távozzon, kérem!
(…)
Unalmamban a folyosón sétálok,
lépteim hangja,
talán zavarna,
de most teljesen érdektelen vagyok.
Ám ekkor hirtelen meglátom…
Kecsesen lépked,
szinte már lebeg.
Követnem kell, elhatározom.
Egyre nézem tökéletes alakját.
Finom ruházat,
tiszta mintázat.
Mind szépen kiemeli a vonalát.
Arca vékony, éles mimika,
és szőke haja,
simul nyakára,
mint a borostyán. Milyen ritka.
Úgy, mint a mardosó bűntat,
árnyékban bújva,
halkan haladva,
a nyomában szelem az utat.
”Vajon merre mehet?!” kérdezem,
csak úgy magamtól.
”Lóghat óráról?”
Célja, az alagsori terem…
Az ajtó előtt megtorpanok.
”Miért követem?”
Itt nincs értelem,
csak vezérelnek az indulatok.
Egy gondolat fut át az agyamon,
másnak beteges
és rettenetes,
Én is elkeseredettnek tartom.
A vissza nem térő alkalom,
tálcán kínálja
őt. Mintha várna.
Most már végre én is akarom.
Tetteimet nem én vezérlem.
Nem így akarom,
de a tudatom,
a testem felett lebeg. Tétlen.
Csak egy lámpája van az alagsornak,
s kapcsolója
tán kínálkozna.
Leoltom. Semmi haszna látásomnak.
Csendesen belépek az ajtón.
Semmilyen hangot,
már ki nem adok,
hisz ő itt lehet a folyosón.
- Hé! Ki kapcsolta le a lámpát?
- kérdi hangosan,
cipője koppan,
s a tér visszhangozza hangját.
Hallom zaklatott lélegzetét,
botorkálását,
hangos sóhaját,
amint nyugtatgatja a lelkét.
A folyosón a karjaim kitárom.
Mindkét kezemmel
falat érek el,
és így már biztosan megtalálom.
Lassan, egyenletesen lépek,
hisz nem akarom,
hogy tőlem tartson.
Istenem! Most mindjárt elérem!
Azonban még is zajt csapok…
- Ki van itt? – kiált,
és már meg is állt.
De én hangot most ki nem adok.
Csak pár méter, itt kell lennie…
Áh! El sem hiszem!
Enyém lesz kincsem,
de nem sokra. Talán pár percre.
Ám ekkor hirtelen megérzem.
Gyorsan ellépne,
már menekülne,
de elkapom. Nem mész el, még nem!
Szorosan fogom a derekán,
míg kapálózik
és kiáltozik.
Megvárom, míg elfárad talán.
- Hagyj! Nincs semmim, mit akarsz tőlem?! -
Tovább folytatja,
abba nem hagyja,
egyre csak küzd és küzd ellenem.
Végül már nem tudok mit tenni,
száját befogom,
falhoz szorítom
durván, hogy ne tudjon mozogni.
Ezt nem így akartam! Miért teszi ezt?
Teste még zihál,
de nem kalimpál,
talán már végre engedelmes.
De valamit érzek az arcán.
Kezemen folyik,
állán végződik…
…egy picike könnycsepp. Sír talán?
Mellkasomban egy éles szúrás
a felszínre tör,
és rabláncba dönt.
Mit csinálok?! Oh, bárcsak tudnám!
Én nem akarom őt bántani,
még is lefogom,
és megríkatom…
Nem akartam mást, csak szeretni!
Kezeim szorítása enged,
lassan ölelőn,
s bocsánatkérőn
átkarolom. Nyugodj meg, kérlek…
De érzem, hogy még mindig remeg,
magába fojtja
légzését, mintha
ítéletére várna. Nem kell félned…
Ahogy lágyan a végtelen sötétség
betakar minket,
magából kivet
a lelkem is. Tiszta vagyok-e, az kétség…
És erkölcstelen gondolatok,
képek, s vágyak
mind rám találnak.
Annyira tisztátalan vagyok…
Nem akarok több magányos éjt,
és több rémálmot,
mitől kívánok
nap, mint nap csak egy kis enyhülést.
Te vagy az én egyetlen megváltásom!
Kérlek, repíts el,
hogy majd engedj el
engem… és én a mélyben elkárhozom.
Végigsimítok a derekán,
lassan, gyengéden,
hogy ő ne féljen.
S végigcirógatom a hátán.
Újra megremeg, de abba nem hagyom.
Illata bódít,
és megrészegít.
Felkeresem puha bőrét e nyakon.
Eközben az ernyedten lógó kezét
előbb nem tudja,
mire használja.
Majd mellkasomra teszi tenyerét.
Erőtlen próbálna engem eltolni,
de nem engedek,
el nem engedlek,
hiába is akarsz eltaszítani.
- Mi-mit akarsz tőlem? – kérdezi.
Csak kérlek, szeress,
légy hozzám kedves!
- vallom magamban, nem beszélek.
Válaszként a nyakához bújok,
mézes illata,
és bőre puha.
Feleletként nemet bólintok.
A levegőt kapkodva veszi…
- Bántani akarsz?
- lépne el. Maradj!
Megszorítom, nem fog elmenni.
De feleletként újra nemet intek…
- Akkor? – suttogja,
válaszra várva.
Erre a nyakára apró puszit hintek.
Kezemet az ingje alá bújtatom,
a bőre puha,
ő mocorogna,
de nem tud, mert közben szorosan tartom.
Másik kezemmel kitapintom
finom ajkait,
áh, végre, amit
rég kívántam, majd megcsókolom.
OH! Bárcsak láthatnám az arcát!
A kék szemeit,
piros ajkait,
és a szemérmes pirulását.
De nem bánom, a látás csekély,
mert nem adja meg,
amit most érzek.
Mert az ide rég édes kevés.
De sajnos a csókot nem viszonozza,
taszít kitartón,
és vágyakozó
gesztusaim elől arcát elhúzza.
Hjaj. Csalódottan felsóhajtok,
bár nem állok meg,
még több figyelmet
szentelek rá, és nyakát csókolgatom.
A gondosan vasalt, friss ingjét
előbb széthúzom,
majd kigombolom,
és ott is kényeztetem bőrét.
Kecses kulcscsontja szinte hívogató,
ahogyan ível,
tán ő is szívlel
kedveskedésem nyomán Túl bódító.
Ugyan ő még zihál, de már nem remeg.
Nem taszít engem,
nincs ok, hogy féljen…
… talán megértette közeledésem.
Tudhatná, hogy csak jót akarok neki.
Nem elég nézni,
távolról figyelni,
de most, megpróbálom újra csókolni.
Nem viszonozza, de nem is fordul el,
nehéz dilemma,
és nem szabadna
ezt tennem, de most nem érdekel.
Tudom, hogy a halántékán érzékeny,
így cirógatom
neki kitartón,
jutalmam sóhaj, mit elnyom félénken.
Ettől kicsit felbátorodom,
majd szépen lassan,
de izgatottan
ujjaim az övéihez csúsztatom.
Majd eljátszom a gondolattal,
hogy mi, mint egy pár,
bár furcsa talán,
sétálgatunk, míg el nem ér a hajnal.
Beszélgetnénk, tán szavak nélkül,
egymás szeméből
és a lelkéből
olvashatnánk, minden gond nélkül.
A mosolyával kelnék éjjel-nappal.
Egyre csak nézném,
szelíden kérném
viszonzását, tiszta vágyakozással.
Most ettől a cseppnyi ábrándtól,
egy kis boldogság
gyorsan járja át
minden porcikám. Egy kis vágytól.
Annyira elvarázsol a gondolat…
Észre sem veszem,
mit tesz a testem,
miközben a tudatom ábrándozgat.
Fentről a csengő tompa hangja ébreszt
kábulatomból,
és kapkodásból
megrezdülök, rájövök, hogy mit teszek.
Egész testemmel hozzá simulok,
ő szinte alig-
alig lélegzik,
annyira a falhoz szorítom.
Kezem már rég puha bőrén jár,
ahol csak érem
csókolom, közben
ő újra reszket, újra zihál.
Istenem, hát mit csinálok én?!
Hogy tehettem
az elmúlt percben
ilyen erkölcstelen tettet én?
Felsóhajtok, majd vezeklően
visszahúzódom.
Többé nem kínzom,
nem használom ki őt önzően.
Ő ezután erősen ellök
magától engem,
hogy már a fejem
a falon koppan. Meglepődöm.
Szinte érzem a levegőben
az indulatot,
tiszta haragot
és szánalmat is egy időben.
Várok, közben elbújom a sötétben,
súlyos szavakra,
talán vádakra
várok szüntelen, hiszen megérdemlem.
Nem történik semmi. Fojtogat a csend.
Végül elszalad,
tőlem elszakad
az a kis darabja, mit megszereztem.
Hangosan feltépi a súlyos ajtót,
ám nem néz hátra,
talán meglátna
engem, a remény nélküli alakot.
Nem kíváncsi rám, magamra maradtam.
Ólomsúlyú csend
rám telepedett
annyira, hogy szinte belülről mart.
Nem tudom, ott mennyi időt töltöttem,
tán elájultam,
vagy csak ott álltam.
Áh, nem! Sírva fakadtam a sötétben…
(…)
Később a bejáratnál állok,
összeszedetten,
kissé letörten
nézelődöm, és csak rá várok.
A rossz idő eltűnt, és ragyog a nap,
a kivirult táj,
oh, szinte fáj,
hogy nem tükrözi a hangulatomat.
Elfintorodom, bár hatással van rám,
kissé megnyugszom,
elmosolyodom,
elfelejtem, ami történt odaát.
Azt nem kellett volna megtennem.
Gyenge voltam,
összeomlottam.
Nem ismétlődhet többé, sosem.
De amikor futva meglátom,
hogy felém szalad
- majdnem kifullad -,
minden érzés ajtóstul rám ront.
A torkom elszorul, nyelnem kell,
majd’ elájulok,
és csodálkozok
azon, hogy annyira nem tört meg.
”Szia, mi ez a rossz kedv?” – kérdem.
- Szervusz! Áh, semmi.
”Biztos valami.”
- faggatom, bár vacillál, érzem.
- Mondom, hogy semmi, menjünk inkább!
- zavartan indul.
A kép már tisztul,
tán’ a teremre gondol. Mi más?!
”Nah, a barátod vagyok, elmondhatod”
- Igazad lehet…
”Netán van kedved
sétálni?” – javaslom. – „Bár ha akarod…”
- Most sok dolgom van. Este ráérsz?
- néz reménykedve
kétséggel telve.
”Persze!” Mindenre, mire csak kérsz…
(…)
Ott, az az eset megtanított,
hogy kontroláljam
gyenge önmagam,
mert én mindent meg nem kaphatok.
Viszont az a pillanat gyönyörű volt…
Elmondhatatlan
mit tapasztaltam,
mintha újraéltem volna egy álmot.
Ha többet kapnék, cserébe a lelkem
szívesen adnám,
visszakapnám
őt magát, ha már elvesztem a fejem.
Heh, talán olyan ő, mint a drog…
Mert sem leállni,
mert sem eldobni
nem lehet soha. Még akarom!
Újra meg fogom tenni, már nincs kétség.
Ha nem akarja,
az sem zavarna,
mert ott leszek… ha eljön a sötétség.
Egyre csak vágyom,
és az kívánom,
Hogy végre elfogadj, hogy végre akarj.
Megölsz! Nem tudod, de minden tetteddel!
Sok apró szóval,
Jóindulattal,
S szeretettel csillogó szemeddel.
Ez a szeretet nekem sosem elég!
Többet akarok,
megrögzött vagyok,
Ha nem teszek valamit, elér a vég.
Oh! Ha tudnád, hogy milyen kínban élek!
Édes fájdalom,
nekem jutalom,
Ha csak finom, puha bőrödhöz érek.
Hogy fáj! Hogy éget! Minden perc szenvedés.
De ma eldöntöm,
Láncom letöröm,
Mert győzött bennem a suttogó kérés.
(…)
Egy csendes, borongós péntek délelőtt,
gyorsan sétálok,
egyet kívánok
Csak, hogy végre eltűnjenek a felhők.
Az égből nehéz eső hullik alá,
Sok kis apró gyöngy,
mint lehulló könny,
Érzéseimet vetítik ki talán.
A nyomasztó förgeteg talán,
bús szívet szúrón,
s elmét kínzón,
Lelkemig hatolva belém lát.
Belémlát és megtalál mindent,
ezer gondolat,
fájó pillanat,
talán kincsem meglátja mindezt.
Reszketek, és szörnyen rettegek,
Zápor! Szabadíts
meg, és biztosíts,
hogy még nem gyúltak ki a fények.
Ám az eső rajtam nem segít,
andalítóan,
hív, szólít lágyan.
Gyenge vagyok, nem bírom e kínt.
Egyedüli társam, ki velem halad,
magányban termő,
halkan beszélő,
a szürke elkeseredettség, maga.
De nem figyelek rá, elhagyom
folytonos gúnyát,
maró modorát.
Sietek, vár a suli padom.
Újabb érdekfeszítő óra,
senki sem figyel,
a tanár jár-kel.
Olvas valamit, talán óda.
Engem sem köt le ez igazán,
egyre gondolok,
messze bámulok,
Oda, ahol ő lehet talán.
Unottan rajzolok a füzetembe,
édes chibiket,
nem túl piciket,
ez való most leginkább a kedvemre.
S a te kicsinyített képmásaid,
vagy épp olvasnak,
netán alszanak.
Mindig sugárzóak a mosolyaid…
- Fiatalember! Mi köti le?
- szól a tanár,
s előttem áll,
rám néz vérben forgó szemekkel.
- Tehát? Mondja! „Semmi különös”
- Mit firkálgat itt?
”Igazán semmit”
Hárítok, ő még inkább dühös.
Gyorsan becsukom a füzetem,
mire elveszi,
majdnem kitépi
kezemből. Viszket a tenyerem…
„Adja vissza!” – szólok mérgesen.
Mire majdhogynem
felképel, de nem.
- Most azonnal távozzon, kérem!
(…)
Unalmamban a folyosón sétálok,
lépteim hangja,
talán zavarna,
de most teljesen érdektelen vagyok.
Ám ekkor hirtelen meglátom…
Kecsesen lépked,
szinte már lebeg.
Követnem kell, elhatározom.
Egyre nézem tökéletes alakját.
Finom ruházat,
tiszta mintázat.
Mind szépen kiemeli a vonalát.
Arca vékony, éles mimika,
és szőke haja,
simul nyakára,
mint a borostyán. Milyen ritka.
Úgy, mint a mardosó bűntat,
árnyékban bújva,
halkan haladva,
a nyomában szelem az utat.
”Vajon merre mehet?!” kérdezem,
csak úgy magamtól.
”Lóghat óráról?”
Célja, az alagsori terem…
Az ajtó előtt megtorpanok.
”Miért követem?”
Itt nincs értelem,
csak vezérelnek az indulatok.
Egy gondolat fut át az agyamon,
másnak beteges
és rettenetes,
Én is elkeseredettnek tartom.
A vissza nem térő alkalom,
tálcán kínálja
őt. Mintha várna.
Most már végre én is akarom.
Tetteimet nem én vezérlem.
Nem így akarom,
de a tudatom,
a testem felett lebeg. Tétlen.
Csak egy lámpája van az alagsornak,
s kapcsolója
tán kínálkozna.
Leoltom. Semmi haszna látásomnak.
Csendesen belépek az ajtón.
Semmilyen hangot,
már ki nem adok,
hisz ő itt lehet a folyosón.
- Hé! Ki kapcsolta le a lámpát?
- kérdi hangosan,
cipője koppan,
s a tér visszhangozza hangját.
Hallom zaklatott lélegzetét,
botorkálását,
hangos sóhaját,
amint nyugtatgatja a lelkét.
A folyosón a karjaim kitárom.
Mindkét kezemmel
falat érek el,
és így már biztosan megtalálom.
Lassan, egyenletesen lépek,
hisz nem akarom,
hogy tőlem tartson.
Istenem! Most mindjárt elérem!
Azonban még is zajt csapok…
- Ki van itt? – kiált,
és már meg is állt.
De én hangot most ki nem adok.
Csak pár méter, itt kell lennie…
Áh! El sem hiszem!
Enyém lesz kincsem,
de nem sokra. Talán pár percre.
Ám ekkor hirtelen megérzem.
Gyorsan ellépne,
már menekülne,
de elkapom. Nem mész el, még nem!
Szorosan fogom a derekán,
míg kapálózik
és kiáltozik.
Megvárom, míg elfárad talán.
- Hagyj! Nincs semmim, mit akarsz tőlem?! -
Tovább folytatja,
abba nem hagyja,
egyre csak küzd és küzd ellenem.
Végül már nem tudok mit tenni,
száját befogom,
falhoz szorítom
durván, hogy ne tudjon mozogni.
Ezt nem így akartam! Miért teszi ezt?
Teste még zihál,
de nem kalimpál,
talán már végre engedelmes.
De valamit érzek az arcán.
Kezemen folyik,
állán végződik…
…egy picike könnycsepp. Sír talán?
Mellkasomban egy éles szúrás
a felszínre tör,
és rabláncba dönt.
Mit csinálok?! Oh, bárcsak tudnám!
Én nem akarom őt bántani,
még is lefogom,
és megríkatom…
Nem akartam mást, csak szeretni!
Kezeim szorítása enged,
lassan ölelőn,
s bocsánatkérőn
átkarolom. Nyugodj meg, kérlek…
De érzem, hogy még mindig remeg,
magába fojtja
légzését, mintha
ítéletére várna. Nem kell félned…
Ahogy lágyan a végtelen sötétség
betakar minket,
magából kivet
a lelkem is. Tiszta vagyok-e, az kétség…
És erkölcstelen gondolatok,
képek, s vágyak
mind rám találnak.
Annyira tisztátalan vagyok…
Nem akarok több magányos éjt,
és több rémálmot,
mitől kívánok
nap, mint nap csak egy kis enyhülést.
Te vagy az én egyetlen megváltásom!
Kérlek, repíts el,
hogy majd engedj el
engem… és én a mélyben elkárhozom.
Végigsimítok a derekán,
lassan, gyengéden,
hogy ő ne féljen.
S végigcirógatom a hátán.
Újra megremeg, de abba nem hagyom.
Illata bódít,
és megrészegít.
Felkeresem puha bőrét e nyakon.
Eközben az ernyedten lógó kezét
előbb nem tudja,
mire használja.
Majd mellkasomra teszi tenyerét.
Erőtlen próbálna engem eltolni,
de nem engedek,
el nem engedlek,
hiába is akarsz eltaszítani.
- Mi-mit akarsz tőlem? – kérdezi.
Csak kérlek, szeress,
légy hozzám kedves!
- vallom magamban, nem beszélek.
Válaszként a nyakához bújok,
mézes illata,
és bőre puha.
Feleletként nemet bólintok.
A levegőt kapkodva veszi…
- Bántani akarsz?
- lépne el. Maradj!
Megszorítom, nem fog elmenni.
De feleletként újra nemet intek…
- Akkor? – suttogja,
válaszra várva.
Erre a nyakára apró puszit hintek.
Kezemet az ingje alá bújtatom,
a bőre puha,
ő mocorogna,
de nem tud, mert közben szorosan tartom.
Másik kezemmel kitapintom
finom ajkait,
áh, végre, amit
rég kívántam, majd megcsókolom.
OH! Bárcsak láthatnám az arcát!
A kék szemeit,
piros ajkait,
és a szemérmes pirulását.
De nem bánom, a látás csekély,
mert nem adja meg,
amit most érzek.
Mert az ide rég édes kevés.
De sajnos a csókot nem viszonozza,
taszít kitartón,
és vágyakozó
gesztusaim elől arcát elhúzza.
Hjaj. Csalódottan felsóhajtok,
bár nem állok meg,
még több figyelmet
szentelek rá, és nyakát csókolgatom.
A gondosan vasalt, friss ingjét
előbb széthúzom,
majd kigombolom,
és ott is kényeztetem bőrét.
Kecses kulcscsontja szinte hívogató,
ahogyan ível,
tán ő is szívlel
kedveskedésem nyomán Túl bódító.
Ugyan ő még zihál, de már nem remeg.
Nem taszít engem,
nincs ok, hogy féljen…
… talán megértette közeledésem.
Tudhatná, hogy csak jót akarok neki.
Nem elég nézni,
távolról figyelni,
de most, megpróbálom újra csókolni.
Nem viszonozza, de nem is fordul el,
nehéz dilemma,
és nem szabadna
ezt tennem, de most nem érdekel.
Tudom, hogy a halántékán érzékeny,
így cirógatom
neki kitartón,
jutalmam sóhaj, mit elnyom félénken.
Ettől kicsit felbátorodom,
majd szépen lassan,
de izgatottan
ujjaim az övéihez csúsztatom.
Majd eljátszom a gondolattal,
hogy mi, mint egy pár,
bár furcsa talán,
sétálgatunk, míg el nem ér a hajnal.
Beszélgetnénk, tán szavak nélkül,
egymás szeméből
és a lelkéből
olvashatnánk, minden gond nélkül.
A mosolyával kelnék éjjel-nappal.
Egyre csak nézném,
szelíden kérném
viszonzását, tiszta vágyakozással.
Most ettől a cseppnyi ábrándtól,
egy kis boldogság
gyorsan járja át
minden porcikám. Egy kis vágytól.
Annyira elvarázsol a gondolat…
Észre sem veszem,
mit tesz a testem,
miközben a tudatom ábrándozgat.
Fentről a csengő tompa hangja ébreszt
kábulatomból,
és kapkodásból
megrezdülök, rájövök, hogy mit teszek.
Egész testemmel hozzá simulok,
ő szinte alig-
alig lélegzik,
annyira a falhoz szorítom.
Kezem már rég puha bőrén jár,
ahol csak érem
csókolom, közben
ő újra reszket, újra zihál.
Istenem, hát mit csinálok én?!
Hogy tehettem
az elmúlt percben
ilyen erkölcstelen tettet én?
Felsóhajtok, majd vezeklően
visszahúzódom.
Többé nem kínzom,
nem használom ki őt önzően.
Ő ezután erősen ellök
magától engem,
hogy már a fejem
a falon koppan. Meglepődöm.
Szinte érzem a levegőben
az indulatot,
tiszta haragot
és szánalmat is egy időben.
Várok, közben elbújom a sötétben,
súlyos szavakra,
talán vádakra
várok szüntelen, hiszen megérdemlem.
Nem történik semmi. Fojtogat a csend.
Végül elszalad,
tőlem elszakad
az a kis darabja, mit megszereztem.
Hangosan feltépi a súlyos ajtót,
ám nem néz hátra,
talán meglátna
engem, a remény nélküli alakot.
Nem kíváncsi rám, magamra maradtam.
Ólomsúlyú csend
rám telepedett
annyira, hogy szinte belülről mart.
Nem tudom, ott mennyi időt töltöttem,
tán elájultam,
vagy csak ott álltam.
Áh, nem! Sírva fakadtam a sötétben…
(…)
Később a bejáratnál állok,
összeszedetten,
kissé letörten
nézelődöm, és csak rá várok.
A rossz idő eltűnt, és ragyog a nap,
a kivirult táj,
oh, szinte fáj,
hogy nem tükrözi a hangulatomat.
Elfintorodom, bár hatással van rám,
kissé megnyugszom,
elmosolyodom,
elfelejtem, ami történt odaát.
Azt nem kellett volna megtennem.
Gyenge voltam,
összeomlottam.
Nem ismétlődhet többé, sosem.
De amikor futva meglátom,
hogy felém szalad
- majdnem kifullad -,
minden érzés ajtóstul rám ront.
A torkom elszorul, nyelnem kell,
majd’ elájulok,
és csodálkozok
azon, hogy annyira nem tört meg.
”Szia, mi ez a rossz kedv?” – kérdem.
- Szervusz! Áh, semmi.
”Biztos valami.”
- faggatom, bár vacillál, érzem.
- Mondom, hogy semmi, menjünk inkább!
- zavartan indul.
A kép már tisztul,
tán’ a teremre gondol. Mi más?!
”Nah, a barátod vagyok, elmondhatod”
- Igazad lehet…
”Netán van kedved
sétálni?” – javaslom. – „Bár ha akarod…”
- Most sok dolgom van. Este ráérsz?
- néz reménykedve
kétséggel telve.
”Persze!” Mindenre, mire csak kérsz…
(…)
Ott, az az eset megtanított,
hogy kontroláljam
gyenge önmagam,
mert én mindent meg nem kaphatok.
Viszont az a pillanat gyönyörű volt…
Elmondhatatlan
mit tapasztaltam,
mintha újraéltem volna egy álmot.
Ha többet kapnék, cserébe a lelkem
szívesen adnám,
visszakapnám
őt magát, ha már elvesztem a fejem.
Heh, talán olyan ő, mint a drog…
Mert sem leállni,
mert sem eldobni
nem lehet soha. Még akarom!
Újra meg fogom tenni, már nincs kétség.
Ha nem akarja,
az sem zavarna,
mert ott leszek… ha eljön a sötétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése