Séta

Néma séta a kertben,
Zene lüktet ütemesen fülemben.
Egy árva szót sem ejtek,
De érzem, mindent előre sejtek.
Körbe nézek, a természet megérint,
Megnyugtat, felfrissít, néha megrémít.
Ez a harmónia, ez a lüktetés,
Bennem a szívverés is kevés.
Csillagok ragyognak a felhőtlen égbolton,
Az egyensúlyt tekintetemmel csak megbontom.
A Hold vörösen fénylik,
Valami rejtélyes, valami fontos történik.
Kusza képek tömkelege kopogtat elmém ajtaján.
Beengedem őket itt ülve egy gondolatfolyam partján.
Elúsznak, elmerülnek, az iszapba süllyednek.
De ne hidd, hogy örökre eltűnnek.
Nézz egész mélyen a lelkedbe,
Őszintén mondd el, mit lelsz benne.
Az igazság néha fáj, éget legbelül,
Teljes nem lehetsz, ha nem kerekedsz felül.
Az emberek gyengék, a természet erős,
Mégis azt hisszük van köztünk valódi hős.
Van ami bonyolult, van, ami egyszerű.
Mégis van bennünk valami nagyszerű.
Agyunkkal néha újat alkotunk,
Érzéseinkkel néha mindent másra fogunk.
Jó tettekkel másokat segítünk,
Akaraterővel világot rengetünk.
Hová lett ez az elszántság?
Átvette helyét a csúf ravaszság.
Szeretet helyett ridegség,
Egy érintés már semmiség.
Nekem ez a világ nem kell,
Tudatom tiltakozik szívvel-lélekkel.
Talán én lennék a bolond,
Egy kiábrándult kolonc?
Visszatérek a rendbe, a zöld természetbe,
A nyugalomba, a lüktető rejtelembe.
Találd meg magad, a kényes egyensúlyt, ember!
Mert végül egyedül mindent Te szenvedsz el.