Valahol

Keseredve csaptam magam arcon,
Túl megannyi szívrepesztő kudarcon,
Bólintok, s lépdelek ködös utamon.

Sós tenger hullámzott lelkemen,
Égette bőröm, csípett a szemtelen,
S eláztatott, módszere könyörtelen.

Sűrű homok felszívta, távolra ragadta,
Itt állok múltam egészét tagadva,
Szállnék a szélnek magam átadva.

Fehér áttetsző csíkok tűnnek elő,
Kanyarognak, bennük az ősi erő,
Bárcsak az ember lenne ily vakmerő.

A panasz darabkái szépen felsikoltanak,
Semmi tartalma a szaggató szavaknak,
Látomásaim igaz létemről árulkodnak.

Sokszoros tudatállapotban pácolódok,
Óceánon, masszív tutajban hánykolódok,
A kék horizonton kócolódó csoda-sávok.

Narancs-fekete szőnyeg elém szökken,
Ezt látják, de csupán naiv sejtelem,
Megtébolyulnak, mert tömör rejtelem.

Madarak bocsátkoztak küzdelembe,
Örökös, megszakítatlan láncszemekbe,
Dimenziós ugrásokként az ismeretlenbe.

Köves talpam a földön nyugtatom,
Valahol fent bóklászik a tudatom,
Utolérheted, ha egyszer elhagyom.

Dalolok, bár hangom még bizonytalan,
Eltűnik, s visszatér folytonosan
Meghallod, fülelj tovább bátran!

Keresztülszövik bonyolult formában,
Eltévedek én is a homályban,
Félek, vagy sem mindegy önmagában.

Értem a szelek finom suttogását,
Arcomon éreztem fenyítő husángját,
Olykor durván, mégis elérte célját.

Megbánni nincs értelme, minek?
A sorsát nem írták meg senkinek,
Tanulással tartozom saját énemnek.

Továbbgördül az idő mutatója,
Dolgát végzik, szó meg nem hatja,
Örül az vajon, ki kezét foghatja?

Csalás, ámítás, hazugság és látszat,
Álmok, képzelet, csábítás és alázat,
Felépít és kiköp az egész világnak.

A nappal éjszakába fordul,
Az éjszaka a nappalba csordul,
Ritmusára vérem is összetódul.

Impulzív lüktetés hajt a sor elé,
Velük, általuk, újra egymás mellé,
Elzúgok a szivárvány csápja felé.

A doboz fedelét elhajítottam messzire,
Ledöntöttem pár téglát a mélységbe,
Beárad a sugárzás az egész életembe. Megfontoltan sodródom szemben az árral,
Teszek, s várok a legnagyobb energiával,
Kapaszkodom reményem vakító árnyékával.