Érinthetetlen

Két ablakpárkányba kapaszkodom,
Lábaim felfelé lógatom.
Arcom a földre néz,
A simogató szellő édes, mint a méz.

Jobbra füves hívogató táj,
Szinte felemészt megannyi báj.
Hűs folyó felett híd görbül,
Az élet loccsan, a szőnyeg felgördül

 Balra durva téglafalak sorakoznak,
Rajtuk vastag mészrétegek tolakodnak.
Itt-ott kicsiny résekből fény tör elő,
A felület kopársága felöklelő.

Előttem a kékség ragyog aranyosan,
A felhők sem suttognak panaszosan.
Formák cikáznak, s tüzek villannak,
Zsebre vágnám őket az örökkévalóságnak.

Mögöttem messzeségből derengnek a freskók,
Furcsa képű és esetlen fickók.
Elhagyott padok, átázott könyvek,
Helyenként befedik őket az emésztő könnyek.

Felettem az élet minden részletével,
Édesen keserű tortaszeletével.
Kacsint vagy fintorog. Orrát húzza,
Nem orvos az, ki fogát nyúzza.

Alattam vörös tenger mossa tisztára,
Az emlékeket és jövőt kiváló mintákra.
Hullámai néha elérik mutatóujjam,
Engedi, hogy az ő nótáját fújjam.

Mintha egy kocka közepén lebegnék,
Érinteni hiába is szeretnék,
Csak szívem terjeszthetem szerteszéjjel,
Míg szép lassan rám nem talál az éjjel.