Árnyak

Mélyen gyűlölt igazság láncai szegeznek földhöz…
Történetem maradékaitól alig jutok levegőhöz.
Tükröm millió szilánkra zúzva szóródik az éjszakába.

A sötétség láthatatlanul, lassan kúszott mögém.
Alattomosan vonta undorító árnyait körém.
Fojtogatásától rémülten kapálóztam mindhiába.

Távozz! Tűnj el az életemből! Ordítok dühödten.
Engedj végre! Kezem ráncigálom kétségbeesetten.
A vér kiáramlik belőlem és érzéketlenül fekszem.

Szemem még nyitva, por neki körvonalat rajzol.
Érzem mérgező leheletét, vicsorogva fölém hajol.
Mozdulatlanul kellett tűrnöm, hogy csonkítja testem.

Majd erős szúrást érzek bordáim mélyedései között.
Semmi mást, csak fájdalmat, mely egekig szökött.
Hasra fordít, s teljes súlyával hátamra telepszik.

Parázsló hamu verekszi léghólyagocskáimba magát.
Éget, belülről átlyukaszt, de nem mutatja arcát.
Fulladozom, minden porcikám pokolba kívánkozik.

Elájultam. Kómában hevertem saját véremben.
Felébredve ráeszméltem mivé váltam lelkemben.
Nem egész többé, megrágta, kiköpte, megrúgta.

Ujjaim megmerevedtek, nem képesek simogatásra.
Testem megedződött a némán sikoltó durvaságra.
A fényben látszik szemem sötét, bántó villanása.

Démonok suttognak fülembe, tágulnak bennem.
Majd szétrobbannak ócska sejtjeim, s mindenem.
Bombaként cipelem, s húzom eszméletlen fegyverem.

Doboz, melyet, ha kinyitsz, sorsod megpecsételődik.
Sosem felejted, mi falai között leledzik.
Ne kérdezz, ne bolygass, mert veszted szemez veled.